Guillermo Kahlo lenyűgöző fényképsorozatokban örökítette meg Mexikó építészeti múltját és modernizálódó jelenét a 20. század elején. Nem véletlenül viseli a Műcsarnokban rendezett Guillermo Kahlo-kiállítás a Frida országa címet, hiszen a jelentős fotográfus munkássága részben Frida Kahlo alkotói életművének is meghatározó forrása.
Monumentális erődtemplomok, missziós kolostori kerengők, klasszicizáló mexikóvárosi épületek, másfelől buja dzsungelben álló gőzmozdony, félkész acél épületszerkezetek, – ezeken a Műcsarnokban látható képeken elevenedik meg Mexikó múltja és a századforduló optimista fejlődése. Guillermo Kahlo – aki fiatalon Wilhelm néven vándorolt ki Németországból Mexikóba –
érzékeny szemmel és érezhető szeretettel fotózta választott hazája lenyűgöző építészeti emlékeit.
Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója szerint az itt látható fotókról leolvasható: a művész egyben látta az építés által pusztuló tájat és azt a harmóniát, ami bizonyos pillanatokban megadatik ember és természet között.
„Egy kimerült bányában a munkások otthagytak mindent, egy mozdonnyal együtt, és ezt néhány év alatt benőtte az őserdő. Ez a hely a szürrealisták egyik szent helye lett. Ebből a látványból vonta le pár évvel később André Breton író azt a következtetést, hogy az lesz az emberiség tragédiája, ha nem sikerül észrevenni:
ember és természet ugyanaz az entitás.
Ezt a gondolatot, azt hiszem, máig nem sikerült magunkévá tenni, sőt, ökológiai szempontból azóta egyre rosszabb a helyzet” – vélekedett Szegő György.
Elmondta: „Guillermo Kahlónak hasonló jelentősége van Mexikóban, mint nálunk Klösz György fotósnak, aki a millenniumi évtizedekben fényképezte végig Budapest átváltozását: ahogy a régi Pest-Buda eltűnik, és helyette felbukkan a ma ismert, csodásan ragyogó város.
A párhuzam azért is helytálló, mert hozzánk hasonlóan Mexikó is nagyjából ezekben az években hajtott végre gazdasági és kulturális ugrást. Ekkor épült többek között Mexikóvárosban részben a magyar Maróti Géza belsőépítészeti tervei nyomán az ottani világhírű Nemzeti Színház.”
„Guillermo Kahlo és Klösz György életútja és munkássága között párhuzamot lehet vonni. Klösz nagyjából húsz évvel volt idősebb, mint Kahlo. Ő is Németországból indult, ám Magyarországra érkezett” – mesélte a kiállítás kurátora, Medve Mihály.
„Az átalakuló Budapest mellett Magyarország számos helyszínét örökítette meg az 1800-as évek végén. Vidéki templomokat, kastélyokat, a kiépülő vasútvonalak érdekes, új világát fotózta.
Ugyanezt tette Guillermo Kahlo Mexikóban. Az ország belügyminiszterének felkérésére végigutazta és fotóival „dokumentálta” ezt az európányi országot. Ugyanolyan páratlan értéket hozott létre ott, mint nálunk Klösz György.
Találóan írta Eszterházy Péter a Lugosi Lugo László két évtizeddel ezelőtt Budapestről készült fényképeit Klösz György egykori fotóival párhuzamba állító album előszavában, hogy Klösz
képei valóságos városarcheológiára adnak lehetőséget.
Guillermo Kahlo az utókor számára Mexikó országarcheológusa lett.”
A kiállítás központi eleme egy hatalmas, fékörívű vászonkép, mely panorámaszerűen veszi körbe a nézőt. Ha valaki a fotó elé áll, szinte bele tud lépni abba a buja dzsungelbe, ahol egy szűk völgyön átívelő viadukton gőzös áll, körülötte a vonat utasai.
„A képen látható híd egy páratlan acélkonstrukció, távolból megörökítve. A fotó egyszerre ragadja meg a még érintetlen természetet, az emberi teljesítményt, amivel átívelték a szakadékot, a gőzöst és a kabinokból kiszállt, érdeklődő, a kecses hídon szinte a levegőben lebegő embereket.
Ez a kép sűrítméye mindannak, amit a fotó egy adott pillanatban rögzíteni tud” – fogalmazott Medve Mihály.
„Guillermo Kahlo épületfotóin olyan részleteket mutat meg, amelyek az építmény egészének lényegi jegyeit hordozzák. „A kiállított művek némelyikén többszáz éves időszakot sűrít egyetlen képbe a művész, hisz az ott együtt látható épületek különböző történeti korszakokban születtek.”
Diego Rivera mexikói festő, Frida férje álomtáncosként jellemezte apósát.
Medve Mihály szerint Rivera ezzel a jelzővel nem Guillermo Kahlo földtől elrugaszkodott gondolkodására utalt.
„Furcsa lehetett számára apósa összetett karaktere: precizitása, a dolgokat elemző, szétszedő és újra összerakó művész autonóm személyisége. Ez a fajta fotográfiai teljesítmény nem lenne ilyen, ha nem német kultúrán nevelkedett alkotóról lenne szó.
Guillermo Kahlo alig 20 évesen került Németországból Mexikóba, látásmódjában és munkamódszerében felfedezhető az ifjúkorában őt körülvevő miliő hatása.”
Arról megoszlanak a vélemények, hogy a Kahlo család magyar származása mítosz-e vagy valóság. Frida számára fontos volt, hogy apjáról készített híres portréjára vörös betűkkel írja föl: magyar-német származású volt. Szegő György szerint a valóság ebben az esetben nézőpont kérdése.
„Ha Németországból, a Rajna környéki Pforzheim városából nézzük, ahol Guillermo Kahlo született, akkor ez mítosz. Ha Aradról, ahová a művésznő maga teszi a család származását, akkor önvallomás.”
Medve Mihály kurátor szerint fontos, hogy
Frida számára különös jelentősége volt a magyar-német származás hangsúlyozásának.
„Akkor is számolnunk kell vele, ha ez esetleg magánmitológia. Több ilyen mítoszteremtő momentum volt Frida életében más vonatkozásban is. Például 1907-ben született, később mégis 1910-re módosította ezt a dátumot a művész a mexikói események és forradalmi elkötelezettsége miatt.”
A kiállítás izgalmas felfedezés lehet mindazok számára, akik egy olyan többrétű kultúra szálait szeretnék felfejteni, amilyen Mexikóé. Medve Mihály szerint az országban ma is többféle tradíció él együtt, és a fotókon ennek gyökereire nyílik rálátásunk.
„Guillermo Kahlo mexikói fotói egy gazdag és egzotikus világ pillanatképei” – tette hozzá a kurátor.
A mexikói Ricardo B. Salinas Pliego Collection Kahlo-fotóanyagából válogatott kiállítás szeptember 22-ig látható a Műcsarnok Kamarateremben.
