Szerva itt, párcsere ott. A Zendaya, Josh O'Connor és Mike Faist főszereplésével készült Challengers a szerelem, a barátság és a versengés összetettségét tárja fel egy olyan sport nézőpontjából, amely gyönyörűen tükrözi a személyes kapcsolatokban megkövetelt finomságot és intenzitást. A film narratívája visszaemlékezéseken keresztül mutatja be a trió kapcsolatainak eredetét egészen a középiskolás éveik végétől, és azt, hogy ez az intenzív szerelmi háromszög hogyan zúzza porrá a barátságukat.
Patrick Zweig (O'Connor) és Art Donaldson (Faist) mérkőzését látjuk, amelyet Tashi Duncan (Zendaya) figyel a lelátóról. Tashi testtartása kecses, arca viszont ökölbe szorul: a feszültséget vágni lehet a levegőben, az elkapott tekintetek pedig egy közös múltra utalnak, amely a három szereplő fiatalabb éveire vezethető vissza. A mindig egyedi atmoszférát teremtő Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Vakító napfényben) szenzációsan használja a sportot a karakterek interperszonális dinamikájának metaforájaként.
Egy ponton Zendaya karaktere megjegyzi: „Mindig a teniszről beszélünk.” Tashi életének középpontjában a sport áll. Dacára annak tehát, hogy a színészek fizikailag is úgy felkészültek a Challengersre, hogy a mindig nagyszerű Sayombhu Mukdeeprom operatőri munkájának köszönhetően a néző elhiszi, komoly sportolókat lát futni a salakon, ebben a filmben az adogatások, szervák és a pontszerzések közel sem olyan fontosak, mint az emberi dráma.
Justin Kuritzkes eredeti forgatókönyve két idősíkban játszódik. 2019-ben Art sokszoros bajnok teniszező. Minden Grand Slamet megnyert, de a US Open még hiányzik a trófeagyűjteményéből. Az edzője nem más, mint a felesége, Tashi, aki annak idején esélyes volt arra, hogy a valaha volt egyik legnagyobb női játékos legyen. Art 31 éves, és egész életében ezt a sportot űzte. Szemmel láthatóan kiégett, és a versenyek első fordulójában meccseket veszít el sokkal gyengébb versenytársak ellenében. Tashi, hogy némi önbizalmat szerezzen férjének, benevezi egy „kihívó” meccsre, amelynek győztese esélyt nyer, hogy kvalifikálja magát a US Openre. Art számára ez a terep rangon aluli, ám a helyzet rögtön izgalmassá válik, amikor kiderül, hogy a verseny egyik jelentkezője egykori legjobb barátja, Patrick.
Ugrás vissza az időben: Art és Patrick bentlakásos cimborák egy tekintélyes teniszakadémián, és épp megnyerték a férfi párost az Openen a junior kategóriában. Patrick azt tervezi, hogy profi lesz, Art a Stanfordba készül. Győzelmüket követően Tashi bajnoki egyes mérkőzését nézik, ahol a lány porrá zúzza ellenfelét. Győzelmi partiján aztán elkezdődik a versengés a lány szerelméért.
Kuritzkes, aki egyébként annak a Celine Songnak férje, akit tavaly az Előző életek című filmért jelöltek Oscarra, feszes, okos forgatókönyvet írt, amelyben akad egy-két sunyi, csavart labda. A történet önmagában nem átütő, ám az olasz rendező teljesen a feje tetejére állítja azt: nem csupán a két férfi barátságának határait feszegeti, de Trent Reznor és Atticus Ross a ‘90-es évek végére emlékeztető, dübörgő technopartitúráját használja fel, hogy fokozza a feszültséget a film kulcsfontosságú emberi és sportmérkőzésein. Aztán – szinte megdöbbentő módon – a karakterek közötti nagyobb drámai pillanatokra rétegzi mindezt.
A zene ezáltal furcsa módon szembehelyezkedik a film vizuális és érzelmi világával, olykor elvonja a figyelmet, és beletenyerel az alakítások finomságába, vagy elrontja a pillanat intimitását. Máskor viszont épp ellenkezőleg: a végletekig fokozza a jelenetek érzelmi mélységét. Luca Guadagnino nagy rajongója Tom Twyker 1998-as klasszikusának, A lé meg a Lolának, amely szintén tartalmazott hasonló zenei motívumokat, a Challengersben viszont merész választásnak bizonyult, ami leginkább az utolsó felvonásban működik, ám akkor már-már euforikus hatással.
A fiatal színészek remekelnek: Zendaya Tashija megfélemlítő jelenség a pályán és azon kívül, ő Art és Patrick életének katalizátora. Az O'Connor és Faist közötti feszültség túlmutat a rivalizáláson: mélyebb, szinte szimbiotikus kapcsolatot sugall, amelyet többéves barátság és versengés alakított. Interakcióik magukba foglalják a film központi feltevését, miszerint
Guadagnino stílusos kivitelezése a '80-as évek sportfilmjei előtt tiszteleg, megragadja a kor vibráló energiáját, miközben feltárja a férfiak sebezhetőségét, amely a rendező filmográfiájának visszatérő témája. Férfi karaktereit megrendítő nyerseséggel ábrázolja, érzelmi és fizikai meztelenségüket pedig szenzációhajhászás nélkül ragadja meg.
A Challengers ambiciózus vállalkozás, a tenisz metaforáján keresztül feltárt érzelmek, a szerelem, a rivalizálás és a személyes fejlődés pedig a meccs végéig izgalomban tartja a nézőt. Nem tökéletes, de minden időugrása és megkérdőjelezhető karaktermotivációja ellenére mélyen emberi film, amely újra bemutatja, hogy Guadagnino bármilyen történetben képes egyedülálló módon közel hozni érzelmeink sokféleségét és mélységeit.
És hogy ki nyeri a mérkőzést? Végül is nem számít.
