A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete monumentális seregszemléi mellett megrendezett tematikus kiállítássorozata idén hetedik állomásához érkezett. A kiállítás Ady Endre, a magyar költészet egyik legnagyobb alakja előtt tiszteleg halálának századik évfordulója alkalmából.

A költő Új Vizeken járok című versének szimbolikussá vált sora adja a kiállítás mottóját: „én nem leszek a szürkék hegedőse”. Ebből az ars poetikus verssorból kiindulva ugyanis egy tágabb perspektívát nyitott az idei tárlat. Ady idézett költeménye az Új versek című kötetében jelent meg, ezt pedig szerelmének, Lédának, azaz Brüll Adélnak ajánlotta, és két további verssel fogta keretbe. Az indító vers a költő másik ikonikus költeménye, a Góg és Magóg fia vagyok, zárásként pedig az Új vizeken járok című. Ezzel a két művel a jelenlegi kiállítás témájául szolgáló ihlet fogalmának két alapvető irányát is megadja, amelyekre több, a tárlaton szereplő művész reflektál.

Tardy-Molnár Anna, a MANK ügyvezetője a megnyitón

Az egyik ilyen a gyökerek, az eredet, a hovatartozás, a múlt és az emlékezés inspiratív szerepe. A kiállítók közül Bánföldi Zoltán a képzelet által átformált emlékeket, Tuzson-Berczeli Péter az emlékezés és a múlt „termékeny kételyeit”, Kovács Johanna a folytonosságban továbbélő múltat, míg Szepessy Béla a történelmi távlatokat sorolja az ihlető tényezők közé. A másik Ady által megfogalmazott irány a megújulás, a továbblépés képessége, amelyben az ihletnek, a művészi öntudatnak meghatározó szerepe van. Többen erre az önmagukba vetett hitre, a kitartó munkára és a saját magukkal folytatott folyamatos párbeszédre, vívódásra reflektáltak az ihlet tematika kapcsán (Bugyi István József, Dréher János, Éles Bulcsú, Kovács Péter Balázs, Magyar Gábor).

Az Új vizeken járok című költeménnyel Ady nemcsak körkörössé formálta a kötet szerkezetét, de egyben a jövő hangsúlyozásával meg is nyitotta azt a továbbírhatóság, a következő kötetek, a folytatás, a folyamatosság irányába. A kiállításon is többen kapcsolódnak a folytonosság témakörhöz, aminek hol a tanítás és az alkotás egymást feltételező és kiegészítő körforgásában (Baksai József), hol a jövő zálogaiban, a gyermekekben (Zászkaliczky Ágnes) látják ihlető szerepét.

Az ihlet fogalma a kiállító művészek között is eltérő, sőt olykor egymással ellentétes felfogásokat jelez. Van, aki úgy gondolja, hogy nélküle nincs műalkotás (Serényi H. Zsigmond), mások pedig nem hisznek benne (Nagámi). Vannak, akik szerint külső tényezőnek, magasabb létezőnek köszönhető az ihletett állapot, mások önmagukban lévő, belső adottságnak vélik. Vannak, akiket csak magasztos dolgok ihletnek meg, mások szerint bármi lehet inspiráló, a leghétköznapibb, sőt sokszor az egymással ellentétes dolgok vagy mozzanatok is (Baky Péter). Van, aki a végtelen lehetőséggel azonosítja (Pirk László), van aki számára a jelentéssel felruházott anyag (Székács Zoltán), mások természeti hasonlatokkal élnek, mint az eső termékenyítő hatása (Puha Ferenc), vagy a földből kikelő mag és a termékeny táptalaj kapcsolata (Pistyur Imre).

A kurátorok koncepciója és a sokféle művészi gondolat mentén egy színes, izgalmas tárlat bontakozott ki. A kiállításon a korábbi évekhez hasonlóan műfaji megkötések nélkül plasztikai művek, táblaképek, grafikák, festmények és fotók is szerepelnek.

Természetesen nem Ady-portrék vagy versillusztrációk bemutatása volt a cél, bár akadnak konkrétan a költő emléke előtt tisztelgő munkák, illetve Ady verseinek gondolatiságát megfogalmazó alkotások is, Hérics Nándor Ady halálának évfordulója alkalmából „emlékművet” készített, amelyen szó szerint „visszatükröződik” az inspirációs források lecsapódása, ihlető ereje. Lipcsey György műve egy Ady adaptáció plasztikai megfogalmazása, a tárlat kurátora, Varga-Amár László pedig Ady egész költészetét ihlető forrásnak tekinti, de kiemeli a Hortobágy poétája című költeményt, ami számára is ars poeticának számít. Zöld Anikó pedig a Léda emléket, az elválás, a fájdalom és a szépség vívódó érzését dolgozza fel Adyt is megjelenítő festményében.

Olajos György a Mag hó alatt című vershez társította Égi hombár sorozatának egy darabját, Sárkány Győző jelenleg aVér és arany című költeményében summázza az ihlető forrást. Tóth Pitya István hommage-képét a Héjanász az avaron egy versszaka inspirálta. Kelemen Dénes Lehel számára általánosságban az irodalom,jelen esetben a költészet az ihlető forrás, azon belül pedig konkrétan Ady A lelkek temetője című versre reflektál.

Többségében a mottó-idézet által ihletett, a középszerűségtől való elszakadást szimbolizáló művek kerültek beadásra az ihlet tematika kapcsán. Drozsnyik István Picassót látja a képzőművészetben hasonló szellemi forrásnak, mint Adyt az irodalomban. Ifj. Durkó Zsolt számára az ihlet egy hétköznapi valóságon túli köztes, szürreális világ, amely közegben jelenlegi munkáján konkrétan Ady portréja is megjelenik. Erdős János számára az inspiráció maga az ihlet, míg F. Farkas Tamás „geometrikus költészetnek” vallja saját művészetét, ezzel kapcsolódva Ady idézett verséhez. A téma kapcsán az sem meglepő, hogy bekerültek a kiállítésra a képzőművészet és az irodalom szintézisét megörökítő alkotások, így többek között Segesd Bori betűplasztikája vagy Kisnémeth Ferenc Don Quijote identifikációja.

Egyesek egy tőlünk független magasabb szubsztanciának, valami felsőbb létezőnek tulajdonítják azt az inspiratív és egyben kegyelmi állapotot, ami az alkotások megszületését elősegíti (Olescher Tamás, Pataki Tibor, Verebes György). Mások a transzcendencia fogalmának gyökereihez nyúlnak vissza. A szó ugyanis a latin transcendo igéből származik, ami azt jelenti, hogy átlép, áttér, átkel. Így általánosabban a transzcendencia olyan valóságot jelöl, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Ebből a megközelítésből kiindulva több kiállító is egyfajta spirituális átjárónak tekinti, azzal azonosítja az ihletet. Több művön is konkrétan ez az egyszerre összekötő és elválasztó építészeti elem; kapu, ajtó- vagy ablaknyílás jelenik meg (Aknay János, Guti J. Soma).

A tárlat január 8-ig látható.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond