Dániában a nem túl távoli jövőben minden bűzlik. A tengerszint emelkedik, a víz elkezd rendületlenül bugyogni a talajból. A döntés megszületett: az egész országot lezárják, szélerőművé alakítják, hatmillió lakosát pedig áttelepítik. Ott kell a nulláról újrakezdeni az életet, amelyik ország befogad.
Thomas Vinterberg Families Like Ours (A miénkhez hasonló családok) című, hétrészes próféciája egy mindenkit sújtó jelenséget makrolencsén keresztül vizsgál meg. Egy olyan olyan globális dilemma, mint az éghajlatváltozás problémakörének egésze, kezelhetetlenül nagy és komplex kérdés ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjük felfejteni – egy család nézőpontjába belehelyezkedve azonban nyugtalanítóan átélhető élményt kapunk.
A címet viselő családok a kényelmes körülmények között élő dánok, akik a büdös életben nem számítottak arra, hogy különösebb erőfeszítésbe kerüljön elérniük azt, amire vágynak. Egy sikeres építész és felesége, akik úgy gondolják, hogy életüket játszi könnyedséggel Párizsba helyezhetik át. A feleség bátyja és annak földbirtokos férje, akiknek megvan az az előnyük, hogy előzetesen ismerik a kormány terveit. Az építész depressziós volt felesége, akinek, mivel évek óta nem dolgozik ideg-összeroppanását követően – de Dániában ugyebár ezt is tolerálja a szociális háló –, Romániába kell mennie, ugyanis az ilyen, nyugat-európai szemmel B kategóriás országokat kínálják szervezett menekülési útvonalként azoknak, akiknek állami segítségre van szükségük a kivándorláshoz.
A történet középpontjában ennek a nőnek a lánya, a tizenkilenc éves Laura (Amaryllis August) áll, akinek gyakorlatilag választania kell a két, érzelmileg ugyanannyira rászoruló szülője, valamint ezáltal a fényes párizsi egyetemistajövő és a teljesen bizonytalan Bukarest között. Új barátja, aki a fajsúlyos események hatására rövid idő alatt az első nagy szerelmévé válik, elhatározza, hogy követi őt, bárhová is megy.
Thomas Vinterberg, a Születésnap (1998), A vadászat (2012) és a Még egy kört mindenkinek! (2021) Arany Pálma-, BAFTA- és Oscar-díjas alkotója és a Dogma-filmek alapító-úttörője egy felettébb realista drámát írt és rendezett, amelyben epizódról epizódra építkezik a feszültség. A vadászathoz hasonlóan Vinterberg itt is tűpontosan mutatja be a tömeg erejét, ám most nem egy átlagos, idillinek tűnő kisközösség dinamikáját látjuk, hanem a modern társadalmak egészéről kapunk ízelítőt.
Dánia kiürítésének folyamata elsőre irtó katonás, amolyan északi módon van megszervezve. Itt alig van fosztogatás vagy közelharc az induló csónakokban a helyekért, nincs (nemi) erőszak, netán komolyabb lázadozás a döntés ellen. Egy skandináv országban a polgárok mentalitását tekintve ez egyébként teljesen hihető, dacára annak, hogy bárhol másutt sanszos, hogy elemi káosz törne ki egy egész nemzet kilakoltatásakor – ilyen dolgokkal viszont nem akar minket összezavarni Vinterberg kirakós játéka. A kezdeti szervezettség után azonban minden kitalált család hamarosan a maga tragédiájába süllyed.
Laura papucsban hoz egy impulzív, minden hozzátartozója életét megváltoztató döntést, majd lemarad a hajójáról és eltűnik. Édesapja, Jacob (Nikolaj Lie Kaas), akinek sikerült pult alatti állást szereznie Párizsban, azonnal dánként viselkedik: elmegy a rendőrségre, és ezzel felhívja a hivatali szervek figyelmét arra a francia építészre, aki kockára tette a cégét érte azáltal, hogy munkát adott neki. „Ti nagyon elkényeztetett emberek vagytok” – fogalmaz a francia férfi, miután az utcára teszi dán kollégáját.
Mélységesen igaza van: ezek az emberek ugyanis a lehető legkiváltságosabb menekültek. A Families Like Ours első hat könyörtelen epizódja során aztán végignézhetjük, amint gyökeresen megváltoznak, vagy éppen olyan vad dolgokat hajtanak végre, amelyek által pontosan olyan emberekké változnak egy szempillantás alatt, akiket korábban megvetettek.
Vinterberg dán filmjei rajongóinak ismerősek a rendező kedvelt toposzai: a násztánc, a kórusban éneklő tömeg, egy templom messze visszhangzó ekhója. A fiatal tehetségek mellett kedvenc, nagyszerű Dogma-színészeink is visszatérnek: Paprika Steen, Thomas Bo Larsen, Nikolaj Lie Kaas, David Denrick és Magnus Millang. Mindannyian már jócskán középkorúak, de még mindig utánozhatatlanul képesek félig elfojtott érzelmeket mutatni egy-egy szemöldökrándulással.
A rendező igyekezett elkerülni a katasztrófafilm kliséit: nem látjuk, hogy víz csapódik át a korlátokon, vagy embereket sodornak el a hullámok. Még az erőszakos konfrontációkat is kis léptékű, intim módon kezelik, a karaktert előtérbe helyezve. A víz fenyegetése először egy álomban jelenik meg, amelyben az ajtó alatt szivárog be, fokozatosan szétterülve a folyosó szőnyegén. Ez kellőképpen rémületet fog kiváltani azokban, akiknek otthonát korábban már elöntötte a víz, vagy esetleg pakolt a napokban homokzsákokat, amikor megindult a Duna.
Vinterberg képes bemutatni, hogy nemcsak az embercsempészek kizsákmányoló, durva módszerei vagy a neheztelő helyiek agressziója nehezíti meg a menekültek életét, hanem a bürokrácia és a fájdalom nyomasztó súlya is. Távol lenni szeretteinktől, akik maguk is sebezhetőek, nem tudva, hogy látjuk-e őket valaha. A régóta fennálló családi feszültségek súlyosbodnak, és a korábban kezelhető mentális egészségügyi problémák elsöprővé válhatnak.
Mit tennénk, ha előre tudnánk a helyzetről? Eladnánk az összes vagyonunkat, akár a börtönt is megkockáztatva? Elmondanánk a szeretteinknek, vagy előbb magunkat mentenénk? Hogyan védenénk meg magunkat egy törvénytelen helyen, és hogyan vállalnánk a felelősséget tetteinkért? Továbbra is számítanak a kapcsolataink, vagy másképp bánnának velünk, ha földönfutóvá válnánk? És mi van akkor, ha valaki, akit szeretünk, eltéved az út során, és az egyetlen módja annak, hogy megmentsük, a saját életünk kockáztatása? A nézőben cikáznak az ehhez hasonló kérdések, és ez az, ami igazán lebilincselővé teszi a Families Like Ours-t.
Meglep, és messzire visz onnan, ahonnan indultunk. Thomas Vinterberg egyértelműen az optimizmusunkat akarja próbára tenni azzal, hogy a sötét pillanatokban is azt sugallja, hogy a szerelem még az apokalipszis során is győzni fog. Az utolsó epizódban aztán felcsillantja a reményt: a szereplők egy része nem csak túléli, de sikerül valami teljesen újat is építenie a semmiből. A leggyengébb, legelesettebb is megtalálhatja újra a hangját, és a legnagyobb bűnösök is elérhetnek némi megváltást.
A legmegrendítőbb pillanatoknak viszont semmi közük a karakterekhez: ezek egy üres Koppenhága panorámaképei, sötét ablakokkal és néma utcákkal. Egy egész ország megsemmisülése az éghajlatváltozás nyomán segélykiáltás. Nagyobb, mint hogy be tudjuk tuszkolni egy televíziós dráma keretei közé, a Families Like Ours viszont az a sorozat, amit nem akarunk abbahagyni.
A Families Like Ours (Familier Som Vores) című sorozatot a Velencei Filmfesztiválon, a világpremieren láttuk. Onnan egyenesen a TIFF-re vándorolt, októberben pedig a Londoni Filmfesztiválon mutatják be. A sorozat Dániában lesz streamelhető a TV 2-n először, és tűkön ülve várjuk, hogy megvegye egy nemzetközi forgalmazó.