Mi volt a meghatározó zenei élményed kamaszkorban?
A nyolcvanas években voltam gyerek, azt mondanám, hogy rendes polgári családban nőttem fel, ha a kifejezés értelmezhető volna a Kádár-korszakban. Panelpolgár voltam a budaörsi lakótelepen. Sok lemezünk volt a nyolcadik emeleti ötvennégy négyzetméteren, rendszeresen vittek klasszikus koncertekre és operába, de a zene csak tizennégy éves koromban érintett meg igazán. A popzene éppúgy, mint a klasszikus. Nyolcadikban a Guns N’ Roses, gimnáziumban, a kilencvenes évek elejének grunge őrülete idején a Nirvana és a Pearl Jam voltak a kedvenceim, no meg a Red Hot Chili Peppers. Voltak gimnáziumi rockzenekaraink is különféle felállásokban, a legrémesebb alighanem az volt, amiben én énekeltem. A gimnáziumi barátaimmal aztán érettségi után is tovább zenéltünk, de akkor már inkább a hetvenes évek klasszikus funk zenéjét játszottuk kis klubokban, rendszeres utolsó fellépőként a Sziget jazzszínpadán, sőt egy alkalommal sok ezer ember előtt a Millenáris szilveszteri buliján is zenéltünk.
Mi vonzott a komolyzenéhez, ha ennyire a popzene határozott meg?
A popzene csak a történet egyik fele, mert a Nirvanával és a Pearl Jammel párhuzamosan Bachot, Mozartot, Bartókot, Kurtágot is felfedeztem magamnak. A két felfedezőút párhuzamosan zajlott. A konkrét lökést a klasszikus zene felé anyai nagymamámtól kaptam, akivel egy napon van a születésnapunk. Ő valóban polgári közegben nőtt fel, tehát kislánykorától tanult zongorázni, a világháború előtt a debreceni zenedében ugyanabba a szolfézscsoportba járt, mint Kurtág Márta. (Úgy hívták a szolfézstanárukat, hogy Elefánti Mariska néni.)
Amikor tizennégy éves voltam, a nagymamám pedig hatvanhárom, megtanított nekem egy ismeretlen szerzőtől származó négykezes német táncot a családi születésnapra. Elég jól emlékszem a darabra, még a kottaképet is fel tudom idézni. Gyatra kis zene volt, mégis óriási élményt jelentett, hogy képes voltam elpötyögni a secondo szólamot. Valódi becsípődést jelentett ez a pillanat. Fél évvel később kaptam egy szintetizátort (egy ötoktávos Casiót!), majd egy pianínót, habzsoltam a klasszikus zenetörténetet, és az érettségi után, kis bölcsészkanyart követően a Zeneakadémián kötöttem ki, a Zenetudományi Tanszéken.
Egyetemi tanár, zenetörténész és kutató lettél. Követed még, hogy mi folyik a popzenében?
Többé-kevésbé mindig követtem, amióta pedig mindkét lányom belépett a kamaszkorba, kifejezetten „korszerűnek” tartom magam, ami nyilván illúzió, ha a Spotify több mint 70 millió dalt tartalmazó portfóliójára gondolok. Érdekes tapasztalat egyébként, hogy nemcsak mi hatunk a gyerekeink ízlésére, hanem ők is a miénkre, ami nagyon izgalmas. A popzene világa hihetetlenül színes, elképesztően jó zenék születnek ma is. Meg sok középszerű és borzalmas.
Mi a jó popzene?
Ezt még a klasszikus zene esetében sem tudom megmondani, nemhogy a popzenével kapcsolatban, pedig több mint húsz éve foglalkozom hivatásszerűen a klasszikus zene értelmezésével. Abban biztos vagyok, hogy nem adható általános recept, és abban is, hogy a kérdés nem a bonyolultság és egyszerűség koordináta-rendszerében dől el. Tudom, hogy nagyon nehezen megragadható fogalom, de az őszinteséggel szerintem összefüggésben áll. Egy nagyon egyszerű zene is lehet jó, ha őszinte, és egy rendkívül összetett zene is lehet rossz, ha az alkotója nem hisz benne, csak csinálja. A hit persze a befogadói oldalról is szükséges, úgyhogy a dolog meglehetősen szubjektív: számomra az a jó zene, ami akár intellektuálisan, akár zsigerileg megérint, bármit jelentsen is ebben az esetben az érintés.
Volt olyan az utóbb időben, hogy szólt valami a rádióban vagy a plázában, és felkaptad rá a fejed?
Billie Eilish ilyen például. Emlékszem, amikor két vagy három éve először hallottam, mennyire meglepett: a hangja, ez az utánozhatatlan, motyogó éneklés, a dalok hangzása a különféle effektekkel és a nagy dinamikai kontrasztokkal, váratlan váltásokkal. Ha az ember jobban megpiszkálja, kiderül, hogy egyik összetevő sem eredeti, az egész valahogy mégis újdonságként hat és izgalmasnak tűnik. Vagy egy újabb élmény, a belga Stromae, aki a Szigetre is jön majd augusztusban: fantasztikus, ahogy a francia sanzonhagyományt vegyíti finoman módosított afrikai és dél-amerikai ritmusokkal és egészen váratlanul kifejező elektronikus effektekkel.
Az ISON-ban futó előadás-sorozatod címe Dalszerelőműhely. A koncepció egyszerű: minden alkalommal darabokra szedsz és elemzel egy popdalt. Honnan az ötlet?
Az inspiráció az ISON-tól jött. Még a hely megnyitása előtt, tavaly nyáron keresett meg Somogyi Hédi, az ISON programigazgatója, hogy nem lenne-e kedvem valamilyen előadás-sorozatot tartani náluk, és jelezte, hogy minden műfajra nyitottak. Régóta érlelődött bennem, hogy szívesen kezdenék valamit a popzenével, két okból. Az egyik, hogy mindig is nagyon érdekelt az ismeretterjesztés, a közönségnevelés vagy hogy is nevezzem… Mindkét szó elég kopott, kicsit a Kádár-kor naftalinszagát árasztja, de még mindig jobb, mintha azt mondom, hogy népművelés. Hogy mindaz a tudás, amit zenetörténészként szerencsém volt felhalmozni az elefántcsonttorony felsőbb régióiban, miként fordítható a szélesebb közönség hasznára.
A másik ok, hogy apai pályafutásom mostani szakaszából fakadóan nagyon szeretném érteni a kamaszokat, a világukat, a gondolkodásukat, az ízlésüket, és erre tökéletes terepet kínál a popzene. Arra gondoltam, hogy gimnazistáknak tartok popzeneelemző foglalkozásokat, és egy-egy dalból kiindulva mindenféle zenei jelenséget megismertetek velük, sok klasszikus zenei példával. A végső célom nem az ismeretterjesztés, hanem hogy képesek legyenek figyelmesen zenét hallgatni, vagyis hogy túllépjenek az „egyik fülön be, másik fülön ki” zenehallgatási stratégiáján, függetlenül attól, hogy mit hallgatnak. Az „egyik fülön be, másik fülön ki” egyébként a szülőkkel való kommunikációnak is alapstratégiája ebben a korban.
Amikor aztán a Dalszerelőműhely híre kikerült a Facebookra, fellázadt a felnőtt-társadalom, hogy őket miért zárjuk ki ebből. A vége az lett, hogy tartunk gimiseknek is Dalszerelő-foglalkozásokat, ugyanakkor havi rendszerességgel van egy-egy nyilvános Dalszerelő-előadás az ISON-ban, amelyre bárki jöhet.
Ennyire fontos a célközönség?
Szerintem a célközönség mindig mindenben nagyon fontos. Ha nem érdekel, hogy kinek beszélek, akkor miért beszélek? Azt, hogy ebben az esetben az elsődleges célcsoport a középiskolás korosztály, a saját személyes, apai indíttatásomon túl egy szakmai tapasztalat is eredményezte. A klasszikus zenei ismeretterjesztés szinte minden szintjét kipróbáltam már az óvodás korosztálytól a felnőttekig, és azt figyeltem meg, hogy egészen kis kortól a kamaszkorig remekül lehet beszélni a zenéről a gyerekeknek vagy gyerekekkel, és a kommunikáció újra működik az egyetemista korosztálytól felfelé, de a kettő között van egy nagy sötét lyuk. Persze a kamaszkor nemcsak ebből a szempontból nagy, sötét lyuk.
Van erről egy elméletem, mégpedig egy igazi elmélet, mert empirikus adatokkal nem tudom alátámasztani. Mivel a kamaszok szemében a klasszikus zene a szülőkhöz kötődik – egyrészt azért, mert a szülők hallgatják, másrészt azért, mert kisgyerekkorban ők viszik az embert klasszikus zenei koncertekre –, természetes, hogy a kamaszkorban a szülők elleni lázadással a klasszikus zene is ellenséges területté válik.
Ez a lázadás ráadásul egy időben történik azzal, hogy a könnyűzene meghatározóan fontos lesz az életükben. Már az általános iskola utolsó éveitől kezdve húsbavágó kérdés, hogy ki milyen zenét hallgat, és folyamatosan a kedvenc zenéiket hallgatják. Így aztán teljesen természetes, hogy maguk a kamaszok is szembeállítják saját popzenéiket a szülőket szimbolizáló klasszikus zenével. Ezt az eleve megromlott viszonyt tetézi aztán a másik oldal, a klasszikus zene világa, amikor azt az üzenetet küldi ennek a korosztálynak, hogy a popzene úgy, ahogy van rémes, mert esztétikailag értéktelen, morálisan kétes üzeneteket hordoz, a befogadás módját tekintve pedig fizikailag is káros. Meggyőződésem, hogy sosem a fiatalokkal van a hiba, nem is a klasszikus zenével, csak a kommunikáció nem működik.
Mi a te megoldásod?
Nincs megoldásom. A Dalszerelőműhely inkább egy kísérlet, ami abból a kérdésből indul ki, hogy mi történik, ha komolyan vesszük a popzenét. Nem mondom, hogy széles a tapasztalatom öt előadás és nagyjából kétszer ennyi gimnáziumi foglalkozás után, de minden szempontból nagyon izgalmas úgy elemezni popszámokat, mint egy Bach-kantátát vagy egy Schubert-dalt. Abból a szempontból is, hogy milyen zenei alapismeretek taníthatók meg ezeken keresztül, de önmagukért is. Megnézzük a szöveget, a harmóniát, a dallamépítkezést, a ritmikát, a metrumot, a formát, a hangzást, az előadást, szöveg és zene viszonyát, és bár nem állítom, hogy az elemzett öt dal mindegyike különleges értéket képvisel a zene valamennyi paraméterében, de mindegyikben találtunk rendkívül izgalmas dolgokat.
Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: nem gondoltam volna, hogy Adele Easy On Me című dalában ennyire finom metrikai játék figyelhető meg vagy hogy Eminem Godzilla című száma a formai felépítés szempontjából is ennyire izgalmas a két refrénjével és a tizennégy(!), őrületesen sűrűre írt versszakával.
Mindez felveti bennem azt az elméleti kérdést, hogy vajon részben nem attól válik-e izgalmassá egy zene vagy bármilyen műalkotás, ahogyan odafordulunk hozzá. Ha szeretettel és őszinte érdeklődéssel nyúlunk valamihez, az önmagában is gazdagságot teremt. Amivel nem azt mondom, hogy bármi értékessé tehető az odafigyelés révén, de azt igenis gondolom, hogy az érték csak részben az alkotás sajátja, részben a befogadás során teremtjük meg. Egy popszám nem önmagában értéktelen, egy Bach-fúga nem önmagában értékes. Több gazdagságot teremt a világban egy figyelmesen hallgatott popszám, mint egy figyelmetlenül hallgatott Bach-fúga.
Legutóbb egy Shawn Mendes-dalt elemeztél, és nem tudok elmenni mellette, hogy ironizáltál az előadó korán, a tetoválásain... Mennyire tudsz belefeledkezni egy popdalba?
Borzalmasan szentimentális alkat vagyok, egy jól elhelyezett moll-akkordtól simán beindulnak a könnycsatornáim. Bármilyen zenébe képes vagyok belefeledkezni. Az irónia alighanem a zavaromat leplezte, hogy nem a klasszikus zene jól ismert terepén mozgok, hanem számomra ingoványos talajon. Bár Nyugat-Európában és Amerikában már nagy hagyománya van a popszámok kifejezetten zenei elemzésének, itthon többnyire nem a zenetudomány vagy pláne a zeneelmélet irányából közelítenek a műfajhoz, hanem szociológiai vagy történeti nézőpontból.
Néha nehéz eldöntenem, hogy amikor a dalszerelés során röhögünk valamin vagy ironikus fénytörésben tűnik fel valami, akkor ennek tárgya vajon az adott popzene és popsztár, valamelyik jól bevált, klasszikus zenetörténeti-zeneelméleti módszer vagy a kettő inkompatibilitása.
Shawn Mendes tetoválásainak kérdése tökéletesen illusztrálja, hogy mire gondolok. Azért jött elő a téma, mert a Dream című számban van egy utalás a napraforgóra, Shawn Mendes akkori szerelmének, a szintén popsztár Camila Cabellónak a kedvenc virágára. Amikor erre rákerestem, kiderült, hogy Shawn Mendes magára tetováltatta a little sunflower, azaz kis napraforgó szavakat. Úgy tanultam, hogy ha az ember részletesen elemzi egy dal szövegét, akkor kötelessége számba venni minden olyan információt, amely az adott szövegben az alkotó életrajzához kapcsolódik. Nem könnyű zenetörténészként komoly arccal beszélni egy huszonhárom éves kanadai srác tetoválásainak a jelentéséről.
De miért? Miért komolyabb dolog Schubert vagy éppen Petőfi magánéleti apróságaiban vájkálni? Nyilván azért, mert Schubertet és Petőfit nemcsak nagy művészeknek, hanem nagy embereknek is tartjuk. Holott például Schubertről tudható, hogy bár minden idők egyik legzseniálisabb zeneszerzője volt, a mindennapokban teljesen érdektelen, hétköznapi alak lehetett. Sem a magánéletében, sem a közéletben nem tett semmi jelentőset, sőt ami a magánéletét illeti, nemhogy példaként nem állítanám senki elé, inkább elrettentő példának lehetne felhozni életvezetési tanfolyamokon: így ne élj! Ami semmit nem von le a zenéje értékéből.
Történeti érdekessége minden apróságnak lehet, de a zene befogadására ezeknek az életrajzi elemeknek az esetek jó részében nem sok hatása van. És erre az időbeli és kulturális közelség miatt rendkívül élesen mutattak rá Shawn Mendes tetoválásai. Szerintem tehát azon nevettünk valójában – még ha nem is feltétlenül volt mindenki számára evidens –, hogy a zenei élmény szempontjából milyen felesleges dolgokkal is foglalkozik olykor a zenetudomány.
Mi lesz a következő dal?
Március 31-én Dua Lipa Love Again című 2020-as száma következik. Rengeteg izgalmas kérdést felvet a dal: hogy miként tud egymásnak feszülni szöveg és zene; mit jelent, amikor egy 1997-es sláger egyik hangmintáját hasznosítja újra egy mai zene, ráadásul egy olyan hangmintát, amely eredetileg egy 1932-es slágerből származik; hogy a fősodratú tánczenében milyen szerepet játszanak a vonósok és ez miként gazdagítja a dal jelentésrétegeit (tavaly jelent meg erről egy izgalmas könyv Hearing Luxe Pop címen); szóval lesz miről beszélni.
Milyen hatással van rád ez a munka?
Szakmai értelemben a legnagyobb hatást az jelenti, hogy a dalszerelés tükröt tart a hagyományos zenetörténészi működésemnek. Megmutatja például a zenei elemzés határait. A klasszikus zene és a popzene egyik fontos különbsége, legalábbis látszólag, hogy a klasszikus hagyományban a zeneművek nemcsak a saját korukról válnak le, hanem az előadókról is: kottákat elemzünk és értelmezünk, mintha az volna maga a zene. A popzene esetében azonban a kottának nincs szerepe sem az alkotófolyamatban, sem a befogadásban, ráadásul a dalok leválaszthatatlanok az előadókról. Dua Lipa, Adele vagy Billie Eilish énekhangja és énekstílusa fontos összetevője a zenének. Megkockáztatom, legalább annyira, mint a hagyományos elemzés során vizsgált paraméterek, a hangmagasság vagy a ritmus. Csakhogy az éneklés elemzéséhez nincsenek módszereink, szókincsünk se nagyon. A zenének ez a rétege zsigerileg hat az emberre, a hagyományos esztétika eszköztára nem alkalmazható rá. És felmerül az emberben, hogy a klasszikus zene esetében nem ugyanerről van-e szó.
Ha kiiktatjuk az előadót, vajon nem a zene lényegét veszítjük el?
A szakmai tükrön túl a Dalszerelőműhely emberi részétől is nagyon sokat kapok: a felnőtt közönség lelkesedése is lenyűgöző, de csodálatos a gimnazistákkal is együtt lenni. A kamaszkor minden nehézsége ellenére – vagy éppen azért – ez a legcsodálatosabb korosztály.
Nyitókép: Zeneakadémia/Adrián Zoltán
