Az Azahriah-kultusz és a zenei ökoszisztéma
Baukó Attila zenei pályafutását bizonyára senkinek sem kell bemutatni. Az elmúlt nagyjából két évben közhelyszámba ment akár mélyebb elemzések, akár hevenyészett véleménynyilvánítások révén egekig magasztalni a tehetségét, hozzáállását, zenei produktumait. Bár a youtuberből lett énekes-dalszerző történetével kapcsolatban sokan sztárrá válásának hajmeresztő gyorsaságát emelték ki, fontos megjegyezni, hogy különlegessége elsősorban nem ebben keresendő.
A robbanásszerű népszerűség-növekedés nem egyedi jelenség; a múlt évtized zeneipara még azelőtt erre a működésmodellre rendezkedett be, hogy mi közönségként észrevettük.
A gyors felfutás a digitális zenei ökoszisztémában jól láthatóan nem különleges esemény, hanem alapjelenség. Hogy Azahriah esetében ezt mégis egyedi vonásként tüntették fel, annak egyszerű a magyarázata. A kilövő népszerűségi mutatókkal rendelkező előadók egy idő után már nem voltak képesek átlendülni az ingerküszöbünkön: tartós figyelmet idő hiányában nem tudtak kivívni. Emiatt az orbitális megtekintési és hallgatottsági számok mit sem értek. Sokan a néhány hét vagy hónap alatt összeszedett többmilliós lejátszásokkal sem tudták elérni, hogy a tágan értelmezett köztudatba bekerüljenek.
Azahriah különbözik tőlük e téren, némileg paradox módon éppen azért, mert ennek a gyorsulási folyamatnak ellentartva időt hagyott annak, hogy egyáltalán „érzékelhessük” a jelenlétét a nyilvánosságban. És itt Azahriah-ra nem mint személyre, hanem mint produkcióra gondolunk: a zenész mögött álló stábnak és kifejezetten a menedzsmentnek hatalmas része volt a kiugró sikerben.
A menedzsmenti bravúr tehát nem a milliós számok elérésének gyorsaságában, hanem a számok mögötti teljesítmény láthatóvá tételében, a hírnév „bebetonozásában” áll, na meg abban, hogy megakadályozták a karriernek egyetlen pillanat alatti ellobbanását.
Ennek mutatója pedig az, hogy a magyar közbeszéd minden szintjén – az átlagembertől a kultúripari véleményvezéreken át a politikai szereplőkig terjedően – reakciót tudott kiváltani. Széles körben lett beszédtéma viszonylag hosszú időn keresztül. A karaktere ezzel párhuzamosan két szempontból is fejlődött: a bárki számára könnyű azonosulást kínáló „szerencsét próbáló legkisebb fiú” népmesei toposzának megtartása mellett a „megfejthetetlen, istenadta őstehetség” formulája is egyre inkább érvényessé vált rá vonatkozóan.
Az utóbbival kapcsolatban ugyan cinikusnak hathat az előbbiekben használt egekig magasztalni kifejezés, ennél jobban azonban semmi sem írhatja le a sztárkultusz vallási jelenségekhez hasonlító működési elvét. Nagy tömegek szerették volna kivenni a részüket Azahriah felemelkedéséből, magukénak is érezve a sikert. Bárki, aki kritikát fogalmazott meg, hiteltelenné vált: úgy gondolták, csak irigységből, rosszakaratból szegülhetett ellen.
Azahriah fejlődésének középponti eseménye, amellyel a mesehős és az őstehetség alakja egybeforrt és végleg kiteljesedett, a Puskás Arénában tartott májusi tripla koncert és a 2023. októberi jegyelővételi időszak volt. Vízválasztónak bizonyult nemcsak a zenész pályafutása, hanem a közvéleménybeli megítélése szempontjából is. Azahriah ekkortól önműködő sikergépezetté és a külső szemlélő számára átláthatatlan feketedobozzá vált. A siker ettől kezdve „újratermelte” önmagát, amihez hasonlónak a magyar közönség nagyon ritkán lehetett ilyen közeli szemtanúja, sőt részese.
Párhuzamosok, amelyek a végtelenben sem találkoznak
Ahhoz, hogy az Azahriah-sztoriból idővel film készül, kétség sem férhetett, a Puskásban magyar poptörténeti rekordot felállító koncertek híre után pedig a mikort is viszonylag jól belőhettük.
Tavasszal megszellőztették, hogy Mi vagyunk Azahriah címmel már idén mozikba kerül a pályafutást feldolgozó alkotás. Később megtudhattuk, hogy rendezője Mazzag Izabella lesz, aki eddig főleg a fiatal magyar dokumentumfilmes közeget erősítette, és az Azahriah-film az első egész estés munkája lesz. Képbe került Lévai Balázs is, aki az általa vezetett Színfolt Filmmel vett részt a készítésben.
A Mi vagyunk Azahriah ezek alapján feltételezett dokumentumfilmes megközelítése már kezdettől fogva jó pár kérdést felvetett.
Az utóbbi kérdésre elég hamar megsejthettük a választ, amikor kiderült: non-fiction- és játékfilmes elemek egyaránt lesznek az alkotásban. Sokaknak eszükbe juthattak az elmúlt tíz–tizenöt év magyar zenei filmes termésének alkotásai, amelyek java része idényjelleggel próbálta moziba csábítani a népszerű előadók rajongótáborát – a direkt módon megcélzott csoporton kívül azonban nem sok nyomot hagytak a kollektív emlékezetben.
A jó hír az, hogy a Mi vagyunk Azahriah ezt a sort némileg megbontja, az előnyösebb oldalát azonban mindenképpen a dokumentumfilm-jelleget magukra öltő részek jelentik. A lehetséges feltáró attitűdhöz fűződő elvárásainkat már az első húsz percben elengedjük. Gyorsan világossá válik, hogy mélyebb életrajzi bemutatást, háttértörténeteket nem fogunk kapni, és a zenész személyiségéhez sem kerülünk sokkal közelebb annál, mint ha egy általa adott, tetszőlegesen kiválasztott interjút hallgatnánk meg.
Az viszont kifejezetten szimpatikus vonása a filmnek, hogy az interjús részekben hangsúlyos szerepet kap az Azahriah menedzsmenti csapatát alkotó Tóth Gergő, Tóth Kristóf Krsa és az időközben elhunyt Ferich Balázs. Az ő szerepük elsősorban a Puskás-koncertek szervezéséhez köthető.
Kisebb-nagyobb megszakításokkal már a nagyszabású események alapötletétől kezdve figyelemmel követhetjük a csapat munkáját. Így például szemtanúi lehetünk annak, milyen hangulat uralkodott a szűk budapesti irodában, ahol a szervezők és az énekes-dalszerző a koncertek iránti elsöprő érdeklődéssel szembesültek, amelyet a média reakciója még tovább gerjesztett.
A Mi vagyunk Azahriah másik pozitív vonását az időnként közbeékelt live session-szerű intermezzók adják. Felcsendülnek a filmben bensőséges kamarakoncertek hangulatára hangszerelt Azahriah-dalok, és nem kis meglepetésünkre L. L. Junior is színre lép: polgármestert alakít a játékfilmes történetben. Érdekes tiszteletadás ez, hiszen L. L. Junior cigányzenével és hiphoppal kevert stílusa az egyik előképe Azahriah zenéjének – a filmben belvárosi lemezboltban ad a műfajban járatlanoknak is meglepően élvezetes, ám képi megvalósításában elég szédítő alkalmi koncertet zenésztársaival.
Végül Ionescu Raul mellett köt ki a stáb, aki egy párhuzamos univerzumban alakítja a zenészt. Baukó Attila átlagemberénje ebben az univerzumban arra ébred, hogy rajta kívül még senki sem hallott Azahriah-ról, ő viszont tudja, hogy a Puskásban tartandó koncerteken mindenképpen fel kell majd lépnie. A probléma felismerése után őrült versenyfutásba keveredünk az idővel, hogy még a koncertkezdés előtt visszataláljon a számára otthonos világváltozatba.
Kalandjai során szürreálisabbnál szürreálisabb helyzetekbe keveredik. Színre lép például egy lemezboltos lány, és segítői szerepkörben, néha tündérkeresztanyaként áll helyt. Hasonlóan furcsa momentum, amikor Puzsér Róbert szerzői filmes paródiaként a Magyar értelmező kéziszótárból mond el egy részletet.
Ez az elrugaszkodott vonás a történet végéhez közeledve teljesedik ki, amikor egy jósnőnél játszódó jelenetben a film újra metautalásokba bocsátkozik. A stábtagok vitatkoznak a díszletek között. „A játékfilmes szálban ugyanaz történik, mint az utóbbi évek Marvel-filmjeiben, Pókember összekeveredett univerzumaiban”, mondják, és valaki még azt is megjegyzi, hogy mekkora hülyeség ez, eközben pedig arcunkba tolnak egy nagy, zölden világító Yettel-reklámot.
Mi lett volna, ha...
A film leginkább bosszantó húzása azonban nem a bevallottan a szétesésre rájátszó fiktív mellékszál és a nehézkesen működő műfaji kísérletezés, multiverzumokba való kitekintés. Inkább az hagy maradandóan kellemetlen szájízt maga után, hogy a dokumentum- és a játékfilmes rétegek közötti minőségi kontraszt egyértelműen rámutat:
Azahriah Puskás-sztorija már önmagában is annyira érdekes alapanyag lett volna, hogy már kis ráfordítással, az előkészületek rögzítésével és néhány interjúval is maradandót lehetett volna kihozni a témából. Ez az esemény nagyon nagy volumenű volt, történelminek kiáltották ki, és poptörténeti kuriózumnak tekinthető – hogy méltó emléket állíthassanak neki, ahhoz nemcsak érdemes, hanem szükséges is lett volna erre koncentrálniuk a filmkészítőknek.
