Kezdjük kicsit távolabbról ezt a beszélgetést, hogy összefüggéseiben is megérthessük a kiállítás jelentőségét! Úgy tudom, 24 országban 26 magyar intézet, valamint nyolc országban kulturális diplomaták népszerűsítik a magyar kultúrát és tudományt. Miért fontos ennek a hálózatnak a fenntartása?
Talán az intézményhálózat feladataival érdemes kezdeni egy ilyen összefoglalót. A feladat nem más, mint az, hogy intézeteink a kultúra eszközeivel segítsék, támogassák a magyar külpolitika céljait. Az elmúlt évtizedekben ugyanis gyökeresen átalakult a diplomácia. Míg hajdan elsősorban politikai üzeneteket közvetített a külügyi hálózat, ma már egyaránt szól a gazdasági és kulturális szereplőkhöz. A kulturális diplomácia fogalma nem is fedi le pontosan, amit ez az intézményrendszer képvisel, hiszen a tudományos kapcsolatok építése vagy a nyilvánosság megszólítása is ide tartozik. Talán közösségi diplomáciának lehetne nevezni, ha nem foglalná le ezt a jelzőt a közösségi média. Ez az intézményhálózat mindig az adott ország szélesebb közönségét, véleményformáló rétegeit akarja elérni, így támogatva Magyarország gazdasági-politikai céljait. Előfordul, hogy ellaposodó, megfeneklő politikai kapcsolatokat a kulturális diplomácia éleszt föl, más esetben a kiválóan működő külkapcsolatok továbbfejlesztéséhez adhat lendületet az intézetek tevékenysége.
A világjárvány bizonyára a kulturális diplomácia munkáját is megnehezítette, de azért nyilván nem tette lehetetlenné. Milyen programokkal válaszolt a pandémiára kulturális intézményhálózatunk? Melyek voltak a közelmúlt legfontosabb, legérdekesebb, legötletesebb kezdeményezései?
A járványhelyzettel való szembenézés mindenkinek nehézséget jelentett. A világ különböző pontjain működő magyar intézeteket sem kerülték el a gondok. A kezdeti időszakban munkatársaink elsősorban a pandémiához közvetlenül kötődő feladatokat, így például a repatriálást, honfitársaink hazajuttatását segítették. Ezt követően merülhetett föl, hogy miképpen lehet áttervezni, átszervezni, a digitális világ felé irányítani kulturális jelenlétünket.
Sokan elindultak ezen az úton, és sokan szembesültek azzal, amivel mi is: az online aktivitás mögött szakmai tudásnak kell állnia. Millióan blogolnak, vlogolnak, youtuberkednek a maguk kedvére a szerethető amatőrök lelkesedésével, de egy ország diplomáciai képviselete mindenképpen profi tartalmakkal kell hogy megjelenjen. Ennek megfelelően az első időkben a Nemzeti Filmintézettel, a Petőfi Irodalmi Múzeummal és más nemzeti intézményekkel összefogva kínáltunk olyan kulturális tartalmakat, online eseményeket, amelyek a külföldiek számára is érdekesek lehettek.
Hamarosan azonban a különböző nagyvárosokban működő intézeteink is megtalálták a maguk hangját. Berlinben például, ahol a ház adottságai ezt lehetővé tették, afféle kirakatkoncerteket szerveztek a Collegium Hungaricum munkatársai. A zenészek a hatalmas üvegportálok mögött játszottak, a közönség pedig az épület előtt élvezhette a koncerteket. Ugyancsak Berlinben filmeket vetítettek a kulturális intézet épületének falára. Moszkvában kulturális vlogot indítottak, máshol virtuális tárlatokat, Párizsban pedig a MOME segítségével detektívjátékot szerveztek.
A kedvenceim egyike a pekingi gyermekrajzpályázat, amelyre még kínai léptékkel mérve is lenyűgöző mennyiségű: hetvenezer pályázat és tízmillió közönségszavazat érkezett. De hadd említsek még meg egy rendkívül tanulságos jelenséget! A szükségnek megfelelve mindenhol online-ra váltottak a korábban jelenléti nyelvtanfolyamaink. És láss csodát, szinte mindenhol több hallgatónk lett, mint korábban. Nem nehéz megtalálni a magyarázatot: sokaknak messze van a magyar intézet, de szívesen járnának vagy szívesen járatnák gyermekeiket magyartanfolyamra. És persze a tanulság is adódik: az online tanfolyamokat érdemes megtartani.
Bizonyára nem lehet azt mondani, hogy a párizsi Magyar Kulturális Intézet fontosabb volna a többinél, a francia kultúra meghatározó európai jelentősége okán talán mégis nagyobb figyelmet kap. Vannak kiemelt feladatai?
Nem lehet ilyen módon különbséget tenni a magyar kulturális diplomácia egyes szereplői között. Mint említettem, ennek a hálózatnak az a feladata, hogy támogassa a magyar diplomáciát, így inkább diplomáciai céljainktól függ, hogy éppen melyik kap fontosabb feladatokat. Ugyanakkor az is tény, hogy Párizs kiemelkedő szerepet játszik az európai és a magyar kultúrtörténetben, s éppen a sok évszázados magyar–francia kapcsolatok okán sokszor könnyebb kontextusba helyezni egy-egy programunkat, mint olyan helyeken, ahol keveset tudnak a magyarságról, Magyarországról.
A párizsi Magyar Kulturális Intézet klebelsbergi örökség: változó tartalmakkal ugyan, de csaknem száz éve jelen van a francia kulturális életben. Sokan ismerik, szeretik, látogatják. Van egyfajta beágyazottsága. Ugyanakkor a francia közönség igencsak el van kényeztetve. Nincs olyan világszínvonalú kulturális kezdeményezés, amelyet ne mutatnának be Párizsban, így a franciák hozzá vannak szokva az igazán minőségi produkciókhoz. Ezért aztán a magyar kulturális intézet munkatársainak igencsak észnél kell lenniük. Nem léphetnek a közönségük elé akármivel.
Ez azt is jelenti, hogy különlegesen értékes kezdeményezésnek tarthatjuk a WANTED – Az elveszett magyar kubizmus címmel meghirdetett kiállítást, amely a francia nyitás első eseményeinek egyike?
Ennek a kiállításnak mindenképpen helye van a világ kulturális fővárosában. A tárlaton 44 eredeti szobor, festmény és rajz, valamint ötven elveszett és még keresett alkotás fekete-fehér reprodukciója látható 11 magyar avantgárd művésztől. A kiállítás kurátora, Barki Gergely művészettörténész közel egy évtizede keresi az elveszett alkotásokat.
A lehetőséget a párizsi Magyar Kulturális Intézet vezetője, Bodnár Zita fedezte föl, és végül a Külgazdasági és Külügyminisztérium, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Szépművészeti Múzeum együttműködésében tudtuk megvalósítani. Azt hiszem, jó döntés volt; biztos, hogy ez a kiállítás lesz idén a franciaországi programjaink zászlóshajója. Ez a rendezvény ugyanis pontosan azt adja, ami a kulturális diplomácia lényege: megszólítja a francia szellemi elitet; azokat, aki közel állnak a gazdasági-politikai döntéshozókhoz.
A kiállításnak van egy különleges, játékos tartalma is. Egyik célja az eredeti művek bemutatása mellett az, hogy felhívja a figyelmet az elveszett vagy azonosítatlan alkotásokra. A kiállítók régi fényképek, reprodukciók, installációk segítségével arra biztatják a nagyközönséget, hogy vegyenek részt a művek felkutatásában, újbóli felfedezésében. Van esély arra, hogy a tárlat hatására előkerüljenek elveszett, elkallódott alkotások?
Hogyne volna! A kiállítás látogatói között műértők, műgyűjtők, galériatulajdonosok is lesznek; sok olyan érdeklődőre számítunk, akik szeretik és ismerik is a modern művészeteket. Könnyen lehet, hogy valamelyikük fölismeri a keresett alkotások egyikét; rájön arra, hogy ő ezt bizony látta a barátjánál a falon, egy műkereskedésben vagy egy vidéki múzeumban mint ismeretlen alkotó művét. De ha nem lesz ilyen szerencsénk, akkor is sokakat megmozgat, együtt gondolkodásra hív, játékra serkent a felhívásunk, s így gazdagabb, emlékezetesebb, tartalmasabb élményt kínál.
Úgy tudom, a tárlat az év második felében több európai nagyvárosban is bemutatkozik, majd – remélhetőleg sok elveszett és a vándorkiállítás nyomán megtalált alkotással kiegészítve – Budapestre érkezik. Mikor láthatjuk mi is a magyar kubizmus elveszett és megkerült remekeit?
Terveink szerint az augusztus 14-éig tartó párizsi kiállítás az év második felében, némiképp a helyi adottságokhoz igazítva más országokban működő intézeteinkben is megtekinthető lesz. Úgy gondoltuk, hogy a kubista művészet ezekben a városokban fog széles közönségre találni, de elképzelhető, hogy máshová is elvisszük majd a kollekciót. A terv az, hogy a körút 2023-ban, Budapesten, a Nemzeti Galériába szervezendő nagyszabású magyar kubizmus-kiállítással ér véget. Reméljük, hogy azok, akik Párizsban vagy máshol megnézték a kiállítást, s akik érdeklődését felkeltette a magyar kubizmus, két év múlva majd eljönnek Budapestre, hogy megnézzék, milyen gazdag szellemi környezetben teremtek azok a zseniális alkotók, akiket már megismertek. Aki pedig eljön hozzánk – engedtessék meg ennyi büszkeség és optimizmus –, az menthetetlenül beleszeret majd Magyarországba. És ez olyasféle következmény, amire azt mondhatjuk: eredményes volt a magyar kultúrdiplomácia.
A nyitókép forrása: KKM
