Kortárs magyar szerzők írtak új irodalmi szövegeket a múzeum gyűjteményének klasszikus és inspiratív alkotásairól, melyeket színészek adnak elő a kiállítóterekben. Szerkesztőségünk még elcsípte a helyszínen megrendezhető előadások egyikét, melyről exkluzív fotómelléklettel számolunk be. Ám senkinek sem kell lemaradnia a kivételes eseményről: november 20-án érkezik a Textúra streamelt változata.
A múzeum lehet színház is, és nem is akármilyen! De milyen akkor, ha dramaturgiát kap a múzeum mindennapi élete?
Székely Kriszta rendezésében reflektorfénybe kerülnek azok a múzeumi dolgozók, akik nélkül nem működne a kiállítóhely, személyük sokszor mégis láthatatlan.
De nem ez az egyetlen újító gondolat az idei koncepcióban. Kiemelt szerepet kapott a zene is mint új belépő a művészeti ágak között, és mind a nyolc minidarabban hangsúlyos szerepet kapott.
„Minden művészet zene akar lenni, mert azonnal tud hatni!”
– emeli ki a rendező az előadás werkfilmjében.
Az előadásokban a dallamok, az ének terápiás jellege is megmutatkozik, amikor a szereplők olyan traumákról számolnak be, melyről beszélni nem tudnak. Ezenkívül minden darabban van egy olyan emblematikus mondat, melyet a rendező kiragadott. Ezekkel több ponton is találkozhatunk: vetítőkön, prospektuson vagy zárszóként.
A színészeknek igazi sportteljesítményt jelent az előadás, mely során nagyjából negyedóránként – minden új csoport érkezésekor – kitörő érzelmekkel adják elő a műtárgyakban meglátott személyes történeteket.
Jordán Adél egy este alatt képes nyolcszor is valódi könnyeket ejteni, Péterfy Bori ugyanennyiszer áztatja át ruháját pezsgőjével, attól pedig, ahogyan Keresztes Tamás számon kéri az Urat, minden alkalommal megrendülünk.
A produkció egy megrendezett kiállításmegnyitóval kezdődik, amely keretbe foglalja az este előadásait. Egy performanszművész azt ígéri, hogy tolmácsolni fogja a műtárgyak elsuttogott üzeneteit, melyeket ez idáig csakis ő hallott. A hosszú hónapok óta várva várt műsor káoszba fullad, a szereplők szertefutnak, a közönség pedig nyomukba ered a múzeum hatalmas csarnokaiba, hogy egy-egy festmény tükrében megismerhesse személyes történeteiket. Ezek a személyes szálak hol drámaiak, hol humorosak, de minden esetben elgondolkodtatóak.
A legizgalmasabb az egyedi megközelítésmód: egy műalkotásnak annyiféle jelentése lehet, ahány nézője akad.
Michele Pannonio Thalia múzsája című nagy méretű festménye az időtlen múzsa alakjáról gondolkodtatta el az írót, Berta Ádámot. A monológot egy restaurátorlány (Czakó Julianna/Bíró Panna Dominika) szájából hallhattuk, aki megtestesítette és átélte a gondolkodó múzsa több száz éve tartó – és reméljük, hogy még hosszan folytatódó – életét.
Spielenberg Sámuel lőcsei orvos arcképe előtt a múzeumi takarító (Dankó István/Gloviczki Bernát) idézi fel az ábrázolt alkímikus alakját. Az alig tízperces jelenet során a saját bőrünkön érezhetjük át a hátborzongató szituáció pillanatait, a zimankós lőcsei tél fagyos hangulatát, ahol titokzatos párbeszéd folyik a tudás rózsájáról.
Girolamo Macchietti Mária gyermekével és Szent Annával című kompozíciója a tárlatvezetőt (Jordán Adél/Mari Dorottya/Bíró Panna Dominika) személyes tragédiájára emlékezteti, amelyet elmesél hallgatóinak. A zenei aláfestés az elmondhatatlan elmondását segíti ebben a szakaszban.
Id. Jan Brueghel a Paradicsomi táj a bűnbeeséssel című festménye mellett egy teremőr (Keresztes Tamás/Csákvári Krisztián) változik át a bölcs majom alakjává, aki számon kéri a Teremtőt a bűnbeesés lehetőségéért. Ez a darab pop-up mestermű, tele szimbolikával. Az Édenkert állatai nemcsak a festmény gyönyörűen kidolgozott részleteiként jelennek meg, hanem a valóságban is megelevenednek a színészi játék révén.
Egy helyspecifikus előadásban a felújított román csarnokban álló Aranykapu kap kiemelt szerepet mint a mennyország bélletes kapuja. A sötét termekben pásztázó éjjeliőr (Vízi Dávid/Ujvári Bors) képzeletében megküzd a démonaival, akik megkérdőjelezik és egyben meg is jelenítik a túlvilágot.
A Szépművészeti Múzeum ókori gyűjteménye is hangsúlyos szerepet kap az előadásban. A Szakállas férfi portréjával a megnyitón feltűnt performanszművész (Tasnádi Bence/Pásztor Dániel) kezdeményez párbeszédet, melyben titokzatos mosolyának okára szeretne rájönni. Ez a szereplő egyébként megidézi a Négyzet című film atmoszféráját, melyben szintén a performanszművészet kap hangsúlyos szerepet.
Háy János minidarabja teljesen új szempontból villantja fel a szerelem istenének alakját Erós torzója láttán. A szobrot egy kiállításépítő munkás (Szabó Zoltán/Formán Bálint) nézi, és alkoholgőzben beszélget vele szerelmi életéről. Ebben a néhány percben megidéződnek József Attila sorai, az ókori mitológia, Magyarország társadalomrajza és a kapuzárási pánik is.
A rendezvényszervező (Péterfy Bori/Tornyi Ildikó) féltékenységi dührohamát éli ki Ízisz siratószobra mellett. Mivel a megnyitó botrányos performanszelőadását némi pezsgővel volt kénytelen orvosolni, kitörő érzelmeit és milliónyi kérdését zúdítja a közönségre. Hogy kap-e választ, az sokszor rajtunk, nézőkön múlik.
Székely Kriszta finisszázst is rendezett az est végére. A színpadon, immár színészekként jelennek meg az előadók, akik a darabokban elhangzó emblematikus mondatokat ismételgetik a capella.
„Minden eleven és mai”
visszhangozza a Szépművészeti Múzeum központi csarnoka, melyre szintén visszhangzó tapsvihar érkezik. Az ováció az aktuális produkciók mellett minden olyan kulturális intézménynek is szól ezen az estén, melyek kénytelenek bezárni kapuikat. Bízzunk benne, hogy csak rövid időre!
Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
