Sopsits Telek Balázs (1974–2015) fotóművésznek dedikálta a filmjét. Az első kérdés a vele való kapcsolatára, művészetének őt filmesként inspiráló hatására vonatkozott. A Telek által létrehozott FotóFalunak Sopsits volt a filmes vezetője, ott évekig együtt dolgozott és sokat beszélgetett Telekkel. Szerette a fotóit, a különleges látásmódját. Telek nem portréfotós volt ugyan (a filmnek a portréfotózás a legfőbb motívuma), hanem az ipari tájak érdekelték, de egyszer azt mondta Sopsitsnak, hogy a jó portré gyónás- vagy vallomásszerű, és ez erősen hatott rá.
A FotóFalu egy hete során huszonöt-harminc fiatalnak hat-tizenöt perces filmek forgatása volt a feladata. Sopsits, mivel nem tudta őket egyenként instruálni, úgy döntött, hogy saját filmmel vezeti rá őket a helyes gyakorlatokra, és ehhez barátok, köztük színészek segítségét kérte. 36 perces alkotás született Kovács Zoltán operatőr közreműködésével, és amikor elkészült vele, úgy érezte, jó lenne folytatni, mert több van benne, mint amennyit ebben a terjedelemben el tudott mondani. A film mint „előgyakorlat” alapján kellett aztán Maruszki Balázsnak a száztíz perces Mellékszereplők forgatókönyvét írnia.
Keszthelyi Kinga e ponton megkérdezte Balázst, hogy számára társ-forgatókönyvíróként – mivel a Mellékszereplőknek Sopsits egy személyben a rendezője, az egyik főszereplője, a látványtervezője, a zeneszerzője és a producere, vagyis a kézjegye kivételesen erős a filmen – mekkora mozgástér maradt számára. – Sopsits, akihez bizalmi kapcsolat fűzi, megakadt a sztorival, és segítségért fordult hozzá – válaszolta Maruszki. A tőle kapott feladatot először olyannak érezte, mintha bizánci mozaikművész lenne, akinek egy hiányos arcképet kell teljessé tennie. A film három szálának kidolgozásával ezt a munkát végezte el. Az anyag szerencsére idővel „beszélni kezdett”.
A film készítése során három vágót „fogyasztott el”, vette magához a szót ismét a rendező. Kováccsal kezdte, majd Barsi Bélával folytatta és Balogh Mátéval fejezte be. Ő ugyanis szabad kezet ad a vágóinak, és Barsi amerikai dramaturgiájúra vágta a Mellékszereplőket, amit ő emiatt nem érzett a magáénak – de ezért egyáltalán nem Barsit, hanem magát hibáztatja. Ő volt ugyanis az, aki csak ekkor, a vágott anyag ismeretében jött rá, hogy el akar térni a klasszikus dramaturgiától, és valami elasztikusabbra törekedne, ily módon igazodva „az élet törvényeihez”. Balogh Máté, aki a végső változatot elkészítette, lazább típus, emiatt jobban rá tudott hangolódni a történetre. Az eredményt a másik két kolléga is elfogadta, nincs harag. Sopsits még most sem biztos abban, hogy a moziban látható majd a film legjobb formája, de újabb variációkkal már nem fog próbálkozni.
Hogyan szólítja meg ez a film a drámaírót, akinek Tíz című, a Radnóti Színházban futó színdarabja szintén a bűnre vonatkozó kérdéseket tesz fel? Székely Csaba szerint fontos, hogy ma más a bűn szakrális és hétköznapi fogalma, míg korábban egybeesett. A szakrális szemléletet a szekularizáció következtében levedlettük magunkról, és ez (mint a filmben is előkerül) kihat például az abortusz megítélésére, akárcsak arra, hogy valóban bűn-e az, amit egy pap annak mond. És persze befolyásolja azt is, hogyan viszonyulunk a papok által elkövetett bűnökhöz.
„Anyám azt mondta, hogy nincs a földön olyan ember, akit ne lenne miért szánni” – idézte ekkor a moderátor a Tíz egyik mondatát, mint amely jól rímel a filmre. Aki nem főszereplője a saját életének – mint Gábor, a fotós mondja magáról a Mellékszereplőkben –, az szánni való lesz, válaszolt Székely, és hozzátette: ez bármelyikünkkel megtörténhet. Sopsits Árpád pedig Büchnernek azzal a Woyzeck-beli mondatával kapcsolódott az elhangzottakhoz, hogy „Minden ember szakadék. Ha belenézel, beleszédülsz”.
Maruszki Balázst ez arra ihlette, hogy a Sopsits Árpád által játszott üzletemberről beszéljen, akivel kapcsolatban fontos célkitűzés volt, hogy ne legyen rokonszenves. Sopsits az ő karaktere révén építette a filmbe a társadalmi dimenziót. Árpád (a karakterek és a szereplők keresztnevei megegyeznek) gátlástalan és kíméletlen, munkatársai testi épségét veszélyeztető, mindenféle munkavállalói érdekvédelmet letipró, sokakat tönkretevő üzletember – de szíve mélyéből és feleségével ellentétben igazán elfogadja nevelt lányukat. Ennek folytán ő éli át a film legnagyobb drámáját. Igen – helyesel Székely –: noha többen öngyilkosok lettek miatta, nem lehet nem megsajnálni.
Keszthelyi Kinga szerint a Mellékszereplők leginkább a Céllövöldére, Sopsits 1989-es filmjére emlékeztet, de A martfűi rémhez és a Torzókhoz is kapcsolódik. A rendező úgy reagál erre, hogy a lineáris és a nem lineáris történetmesélés melletti döntésről kezd beszélni. Ő a nem lineárisat részesíti előnyben, mivel úgy látja: az életünk sem lineáris, az emberhez az emlékezete és az előérzetei, a jövőképe éppúgy hozzátartozik, mint a jelene, amelyet éppen megél. Sándor Pál és Makk Károly annak idején azt tanácsolták neki, hogy lineárisan forgassa le a Céllövöldét, de nem fogadott szót nekik. Az volt az első filmje, ezért akkor sok szakmai fogással még nem volt tisztában, ösztönösen dolgozott. Nem hiszi, hogy a Mellékszereplők jobb film lenne, mint a Céllövölde, de abban biztos, hogy közelebb áll a valósághoz. Ő ugyanis „sült realista”: a munkájában erősen kötik a tapasztalatai és az emlékei. És míg korábban gyakran mozgatta a szabályoktól való eltérés újító szándéka, ezúttal nem akart formabontó lenni.
A beszélgetés után szó esett a film költségvetéséről is. Sopsits egyedi pályázatot adott be és 32,8 millió forintot kapott rá, ehhez igénybe vette az adókedvezményt és a Magnet Bank filmes hitelét, valamint beletette a vállalkozásba a munkáját és némi saját pénzét, így a Mellékszereplők ötvenmillió körüli összegből foroghatott. Vagyis kevés pénz volt rá, de olyannak akarta megcsinálni, mintha nagy költségvetésű lenne. Ez úgy válhatott valóra, hogy mindenki „szívességből”, alacsony gázsiért dolgozott, és a helyszínek ügyében is rengeteg segítséget kért és kapott (az egyik tavi jelenetnél például kezére játszott, hogy éppen ott edzett egy evezőscsapat, és szolgálatkészen mindig oda eveztek, ahova kérte). Ha mindenhol piaci árat kellett volna fizetnie, ez a film nem készülhetett volna el.
Nyitóképen Jászberényi Gábor és Sopsits Árpád a Mellékszereplők című filmben. Fotó: Sós Zoltán
