Forrás: Rachel Jonas
Eredetileg 2008-ban jelent volna meg a film, A kis rénszarvas címmel. Gondoltad volna, hogy több mint tíz év múlva mutatják csak be?
Egyáltalán nem gondoltam volna. 2008-ban úgy tűnt, hogy befejezhető, de aztán csak teltek az évek. Filmesként más projektekbe is belevágtam, Szibéria pedig azért nem a sarkon van, és a kommunikáció is nehézkes volt akkoriban. Teljesen eltűntek a főszereplők a szemem elől, a közösségi médián néztem a hashtageket is: evenki, Szibéria, aztán hirtelen az Instagramon keresztül rájuk bukkantam. Pályáztam a Médiatanács mecenatúraprogramjánál, és nagy szerencsémre nekik is tetszett a történet.
Alá kellett vetned magadat valamilyen különleges procedúrának ahhoz, hogy eljuss az evenkikhez?
Nem, egyszerűen csak odautaztam, jártam korábban is Szibériában, csak túrázni. Egy evenki kutató ismerősöm még az ezredforduló környékén sokat járt ki evenkikhez, és onnan jött az ötlet. Nagyon szerettem volna megmutatni, hogy milyen az életük. Bementem a helyi kormányzathoz, és elkezdtem kérdezősködni az evenkikkel foglalkozó részlegeken. Mindenki le akart beszélni, mondván, ilyen nomád családok már nincsenek: de hát kiderült, hogy csak vannak még páran. Még most, 2019-ben is. Egyébként határozottan vicces, mert amikor bejárnak a faluba, és van internet, akkor WhatsAppon beszélgetünk. Egészen szürreális.
Forrás: Török Zoltán
Az evenkiket zavarta, hogy ott vagy? Rajtad kívül mások is jártak náluk?
Nem sűrűn mennek oda kívülállók. 2006-ban Ekonda faluban én voltam a második nem orosz állampolgár. Amikor visszamentem, előttem csak az az amerikai fotós járt, akinek a képei alapján találtam rá újra régi barátaimra. Én sem találkoztam ott más külföldivel. Ez egy gyönyörű vidék, és manapság már eljutni sem nehéz annyira, de még nem kapták fel a turisták. Rengeteg kultúrát tönkre tud tenni, ha sokan látogatják.
Úgy érzem, pillanatok alatt befogadtak. Persze vendég voltam, de amikor odamentem a nomád családhoz, a faluból mindig vittem egy csomó olyan élelmiszert, amit ők nem tudnak előállítani. Bár én nagyon szeretem az erdei kajákat is, például a nyers jávorszarvas májat, vagy ahogy ők nevezik: az evenki csokoládét. A nyers hal is baromi finom, a vizet meg a folyóból issza az ember, annyira tiszta. Bármikor visszamennék. Az biztos, hogy mindenképp visszamegyek megmutatni a kész filmet. Bár már elküldtem Vimeón, ami önmagában már elég vicces. A két főszereplő unoka, Mása és Misa - akiket nagypapájuk tanított a nomád életre -, most már késő tinédzserek, saját képeket is küldtek, amelyek bekerültek a filmbe. Azt írták vissza WhatsAppon, hogy megkönnyezték a 12 éves felvételeket - akkor még hat év körüli kisgyerekek voltak, nem emlékeztek rám. Csak a családi legendáriumból tudták, hogy volt valami filmes.
Mennyire ment könnyen a modern technológiájú társadalomból a tajgai életmódra váltani?
Ennél jobb érzés nincs! Nincs internet, nincs semmi - ki vagy kapcsolva a világból. Én imádok ilyen közegben lenni, sátorban aludni. Nagyon otthonosan éreztem ott magam. Eszméletlen sok ideje marad az embereknek egymásra, és ez nekem nagyon, nagyon tetszett. A sátorban állandóan vidámkodtak, beszélgettek egymással, sehova nem siettek. Az emberi kapcsolatokról szól ott minden.
Forrás: Török Zoltán
A fehér szarvas hagyománya érdekes szimbolika a filmben: a mondaviláguk szerint minden gyermeknek jár egy fehér szarvas, amellyel együtt felnőve sajátíthatják el, hogyan kell élni a tajgán. Milyen az evenkik vallása, mítoszvilága?
A 30-as években gyakorlatilag lefejezték az ő társadalmukat, kivégezték a sámánizmust. Finomabban nem lehet ezt mondani. Elvitték a sámánokat, a törzsi vezetőket, a kultúrájuk nélkül maradtak, és nagyrészt áttértek a keresztény hitre, amiből próbálnak visszamenni. A nagypapát sokat kérdeztem, és majdnem elsírta magát, amikor mondta, hogy gyakorlatilag nem tudják az utat vissza a saját múltjukhoz, kultúrájukhoz, mert annyira elveszett itt a kommunizmus pár évtizede alatt. Egyébként a fehér rénszarvas történetét, amit a nagypapa mesélt nekem, nem igazán láttam a gyakorlatban is lejátszódni, ezért ironikusabb hangvételt ütöttem meg. Elvégre láthatóan nem alakult ki szoros kötelék az állat és a gyerekek között.
A film adatlapján szubjektív ismeretterjesztő családfilmként határozod meg a műfaját. Miért döntöttél úgy, hogy saját családi életedből is megmutatsz pillanatképeket?
Nem szerettem volna benne lenni a filmben, az utolsó pillanatig. 2006-ban csináltunk egy werkfilmecskét arról, ahogy forgatunk, és arra gondoltam, hogy valamiképpen össze kellene kötni az éveket: megmutatni, hogy eltelt 12 év. Onnan jött az ötlete a vágómnak és társrendezőmnek, Hargitai Lászlónak, hogy lehetnék én, aki összeköti a cselekményt, de ezt elég nehéz úgy megcsinálni, hogy ízléses legyen, és ne tolakodó. Próbáltuk úgy elkészíteni, hogy a kamerába sose beszéljek, hanem ott legyek a többiekkel. Ettől személyesebb. Így azokról a részekről, amelyekben szerepelek, László döntött, mert még a vágásnál sem akartam jelen lenni.
Sokoldalú vagy. Rendezel, producerkedsz, forgatókönyvet írsz, és operatőr is vagy. Melyik a ?kedvenc??
Muszáj több mindent csinálni, nincs más választás. A legjobban a történetet szeretem kitalálni, összerakni, majd megvalósítani; a rendezés a kedvenc. A beszélgetésünk előtt épp a hortobágyi vadlófilm történeti mellékszálain dolgoztam: hogy miket kell forgatni és hogy fognak beleilleszkedni.
A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra támogatásával létrejött alkotás rendezői, produceri, írói, operatőri és narrátori feladatait is ellátó filmessel készült teljes interjú a Médiatanács blogján olvasható.
