„Mindenestül tradicionalistának és modernnek lenni” – Prieger Zsolt Kedves Teréz!

Egy olyan tájról tudósít Prieger Zsolt Kedves Teréz! Martonvásári levelek című kötete, melyben „összehuppan tér és idő a komposztládában, elvész ebben a fekete lyukban, a rothadásból, pedig költészet lesz”.

A rothadás költészete közel állt Baudelaire-hez, Gottfried Bennhez, Seamus Heaney-hez, utóbbit Prieger is szóba hozza, ahogy még számtalan meghatározó könyves élményét is, miközben magát Fejér megyei Heaney-nek nevezi.

A lírai esszéket tartalmazó kötet nem olvasónapló, nem füveskönyv, és nem is levélregény, még ha minden szövege egy-egy megszólítással kezdődik. A kötet leginkább feljegyzéseket tartalmaz, olyanokat, amilyeneket a gazdák készítettek, hogy mikor vetettek, mikor permeteztek, és hogy mennyi trágyát kellett kiszórniuk ahhoz, hogy megsokszorozódjon a hozam. Prieger esetében mindez szellemi művelés, a tér-idő komposztládája, azaz a könyvtár mellett, ahol összeáll a múlt, egymásra rakódnak a műveltség rétegei. Szó van az antikvitástól az Einstürzende Neubautenig szinte mindenről, amire szüksége van a szellemi kertműveléséhez. És a betűk komposztjából megszületik a hit. A zeneszerző és producer Prieger könyve éppen csak hogy súrolja a populáris kultúrát, például le sem írja Cseh Tamás nevét, amikor beidéz egy közjátékot az 1977-es Levél nővéremnek című albumról, csak kurzívval jelzi: „…a hosszú hallgatásért, elmaradt leveleimért már megbocsáss. Ez a levél, remélem jó egészségben talál.”

A fotókkal teli könyvnek – a szerző felvételei – van flórája és faunája is. Nemcsak lelkünkre kapunk gyógyírt, de a különböző gyógynövények hasznát is megismerjük, sőt recepteket is kapunk. „Az állatok olyan isteni szépséggel tekintenek a teremtés egészére, hogy biztosak lehetünk az üdvözülésükben.” De a szemlélődő ember is ugyanilyen áhítattal tekinthet a teremtés egészére, vagy éppen az esőre. „A mai eső Magnus Lindberg 2. hegedűversenyéhez hasonló hangokkal érkezett, kopogott, száguldott, öntözött. És ha a növények örülnek, én is örülök.”

Megismerjük a tengelic és a pitypang legendáit, mindent megtudunk a csillagfürtről, amelynek a levelei olyanok, minta farkas lábnyomai. A kert, a martonvásári kultúrtáj és a saját könyvtár hívja elő Prieger szekvenciáit, az otthonról, a hazáról, a szabadságról, a kereszténységről, a szentekről, a szellem anarchizmusáról, a férfiakban rejlő női princípiumról és Jézus feminin vonásairól is.

A könyvről eszünkbe juthatnak Hamvas 1987-ben, a Vigilia kiadásában megjelent esszéi, a Silentium, a Titkos jegyzőköny és az Unicornis. A szellem mámorában született Teréz-levelek is ugyanezt a hamvasi derűt, kiegyensúlyozottságot tükrözik, és szintén ezt üzenik: bolond az, aki nem az örök életre rendezkedik be. De eszünkbe juthatnak Szentkuthy Miklós Az egyetlen metafora felé című, reneszánsz hangulatú, néhol blaszfémiát súroló érzéki rövid írásai is.

A természet bűvöletében („az erdő a legjobb drog”) fogant kötet részben urbanisztikai futamokat is tartalmaz, mert Prieger szereti a szimmetriát, és amint megemlít egy szentet, szóba hoz egy anarchistát is. („Mindestül tradicionalistának és mindenestül modernnek lenni, van ennél szebb misszió?”) Sajátos egyensúlykeresésében eljut a maga alkotta szociokulturális aranymetszéshez, ahhoz a harmóniájához, amelyben gasztronómiát összehozza Monteverdi Orfeo című operájával.

Imponáló őszinteséggel ír arról is, hogy sírva fakadt, amikor az autista gyerekek előadásában meghallotta Cohen Hallelujáját, de számos olyan egyéb emlékéit is felidézi, amikor elerednek a könnyei. Prieger Zsolt – írjuk le ezt is – az egyik legolvasottabb azok között, akik a popzenét használják arra, hogy célba juttassák gondolataikat. Nem csak a popkultúra utalásrendszerében képes szellemeseket mondani, sokkal tágasabb a szellemi játéktere. Olyan referenciák birtokában van, amelyek nem jellemzik a honi popelőadók szellemi arcélét.

A Kedves Teréz! az otthonkeresés könyve, egyben a nőkhöz, a feleségéhez írt ima, („…a női spiritualitás nélkül semmik vagyunk”) és persze gondolatkísérletek a hazáról és a néplélekről is. („Magyarország nem a nagy szavakban, a zászlólengetésben, a szavalatokban van, hanem abban a tünékeny pillanatban, amikor párás szemmel összekoccintjuk poharainkat.”)

A kötet olvasásakor eszünkbe juthat a kamaszkorunk is, a nyolcvanas évek közepe, második fele, amikor Hamvas kötetét és Bolberitz Pál: Isten, ember, vallás című könyvét megrendeltük a Vigília hirdetéséből, eszünkbe juthat az összes átolvasott Filmvilág, a punkra és az újhullámra fogékony vajdasági Képes Ifjúság, a Mozgó Világ, amit annak ellenére is járattunk, hogy 1983-as megregulázása után már nem volt ugyanaz. Az útkeresés intenzív időszakának tűnt ez, amikor a Társas lényt, az Iskola a határon, Teilhard de Chardint, a háromkötetes Erdély történetét bújtuk, és megpróbáltuk kitalálni, mi is az a posztmodern, hiszen erről még nem igen jelentek meg írások a nyolcvanas években. Aztán megismertük a mágiát és az okkultizmust az európai gondolkodásban, egy-egy fénymásolt szamizdat-cikket Nagy Imre kivégzéséről és a katyini tragédiáról, miközben Laibachot hallgattunk, a Képes Ifjúság ajánlására már Swanst, Sonich Youth-t és Der Plant is.

Aztán ez az izzás, ez az intenzív keresés, a nagy művek elíziumi igényének megismerése legtöbbünkből kiveszett, viszont Prieger Zsoltból nem. Ő ma is ugyanolyan szenvedéllyel keresi a szellem mámorát, a valóság káprázatát, ahogy kamaszkorában.