Pezsgő és eleven ez a mostani kiállítás, teli van vibrálással és zsongással, és nemcsak amiatt izgalmas, mert szuper a névsor, hanem mert arra is rámutat, hogy milyen változatos módon lehet a képzőművészetben a színekkel foglalkozni. Kolorista alkotók műveit látjuk most itt, akiknél a színelméleti megközelítés meghatározó, és saját színtani kutatásokkal, egyéni színelmélettel rendelkeznek, miközben alkotási metódusukban a matematikai, analitikus gondolkodás is megjelenik valamilyen formában.
A kiállítás három teremben fut, megérkezvén a középsőbe jutunk, ahol Mengyán András neonosan floureszkáló munkái láthatók. A sötét tér és a világító alakzatok arra is kiválóan alkalmasak, hogy a néző kicsit átlényegüljön, bekerüljön egy kontemplatív szférába, ahol a befogadás is érzékibbé válhat. Mengyán kiállított munkái a végtelen érzetét keltik, a néző azt érzi, hogy háromdimenzióssá tágított térben különféle dimenziók keresztezik egymást, a neonos árnyalatok futurisztikus asszociációkat ébresztenek, miközben azok transzparenciája a platonikus filozófia mentén is olvashatóvá teszi ezeket az alkotásokat.
Innen két oldalra nyílik meg a kiállítás, amelynek fő tengelyét balra egy Maurer Dóra-mű, jobbra egy Keserü Ilona-alkotás jelöli ki. Ez utóbbi egy fatáblára kifeszített Möbius-szalagból épül fel, egy téralakzattá áll össze, „amely minden szempontból más, áramló szín- és térélményt nyújtó, megfejthetetlen titkot rejtő Végtelen szivárvány”. Keserünek ebben a kiállításban szerepel még a Hangtest-művek egyik darabja is, amelyek elementális színegyüttállásai különféle dallamokká állnak össze a néző fejében. A Maurer Dóra Ujjnyomok. Nyolc standard szín egymásutánja című művében tetten érhető ritmikusság szintén a zeneiség felé közelíti ezt a munkát, az ujjnyomok hangjegyekként is olvashatók, ugyanakkor a kialakuló mintázat izgalmas vibrálást is kölcsönöz a képnek, miközben az emberi nyomhagyás és a matematikai jelszerűség közötti kapcsolatot is vizsgálja.
A kiállításban egyébként hasonlóan izgalmas párbeszédek jönnek létre a tér egy-egy pontján. Kemény György Hommage à zero kompozíciójának mozgása némiképp parallel a vele szemben elhelyezkedő Nemcsics-művel, amelynek forgó elemei a néző mozgására reagálva kezdenek el működni. Mindkét alkotásban jelen van a centrikusság, és bár Kemény festménye egy központ felé áramló, örvénylő haladást, lassú pulzálást idéz, addig Nemcsics műve, bár szintén van benne egyfajta centrikusság, mégis inkább a gyorsaságról és a sebesség átalakító hatásáról szól. Vagy Vilim Kati Újra és újra műve hasonló gubancosságot láttat, mint Wolsky András festménye. Mindkét munkában a sávok kibogozhatatlanul fonódnak egymásba, miközben felmutatnak valamiféle rendszerességet, szabályszerűséget is.
Érdekessé teszi ezt a kiállítást, hogy a hardedge-hez közelítő, szisztematikusan építkező kompozíciók mellett nagyon sok olyan is szerepel, amely inkább szenzitivitása miatt válik emlékezetessé. Nöbauer-Kammerer Monitoring-sorozatának három darabja egy tudományos mérési folyamatot esztétizál: a szennyvíztisztítási folyamat eredményességét mutatja fel ebben a szériában, míg az elkészült alkotások érzékeny, lírai művekként olvashatók, miközben tulajdonképpen egy helyspecifikus beavatkozás eremdényeképpen jöttek létre. Vagy Gerlinde Miesenböck aucune-sorozatának darabjai, amelyek az elrejtés és elrejtőzés fogalmai köré épülve az ember felismerhetőségének kérdését tematizálják. A digitálisan retusált, efemernek tűnő layerek elé pedig egy aprólékosan felvitt, pöttyökből összeálló kör kerül, ami egyszerre kiemeli az alsó réteget, miközben kontrasztot is képez vele.
Érzékeny munka Nagy Bernadette NADE 108 Színfogó című műve is. A kompozíció a mosás során felhasznált színfogó kendőkből épül fel; az érdekes, változatos színű és mintázatú lapocskák egy táblaképpé állnak össze, amelyek megidézik a katedrálisok üvegablakait és az azokon átcsillanó napfényt. Bár a mű egy teljesen hétköznapi tárgy újrafelhasználásával született meg, mégis erősen transzcendens érzeteket kelt.
A kiállításon Losonczy István két nagyméretű festménye is fontos igazodási pontot jelent ebben a kiállításban. Szigorú szisztémával megalkotott kompozíciói metafizikai magasságokba emelik képeit: színcsövet és színkört ábrázoló művei egyszerre fegyelmezettek, zárt rendszerbe illeszkedők, ugyanakkor érzékiségük is nyilvánvaló.
Losonczy színkörénél egyébként szépen kicsúcsosodik ez a kiállítás, a festmény mellé installált Rákóczy Gizella-üvegszobor, a mellé helyezett akvarelljei, valamint a másik oldalon Varga Bertalan művei egészen bravúrossá teszik ezt a sarkot.
A Színek, számok kiállítás április 28-ig látogatható a Vasarely Múzeumban.
Fotók: Debre Krisztina / Szépművészeti Múzeum – Vasarely Múzeum Budapest
