Mi terelt a dizájn felé?
Eredetileg régiségekkel szerettem volna foglalkozni, ám akkor, amikor érettségiztem, nem indult bútorrestaurátor szak a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Ezért kétéves ötvösképzésre mentem a Budai Rajziskolába, ahol beszippantott a modern tárgykultúra. Ezután egy sorozat véletlennek köszönhetően a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében folytattam tanulmányaimat, ahol csak a felvételin derült ki számomra, hogy bútortervező szakirány is van. Örülök, hogy odasodródtam, mert nagyon jó tanáraim voltak, akik megtanították, mi kell ahhoz, hogy ne csak művész, hanem ipari terméktervező is legyen az ember. A dizájnerség ugyanis meglehetősen hibrid szakma: egyszerre kell művésznek, társadalomtudósnak és mérnöknek lenni, és azt is megérezni, hogy mire lesz kereslet.
Hogyan szerettél bele a fába, a bútorokba?
A bútorok szeretete régre nyúlik vissza: a családommal sokat jártunk az Ecseri piacra, aukciókra, antik boltokba, és otthon is régi bútorok vettek körül. Imádtam a történelmet, a történelmi enteriőröket, és bárhová utaztunk, ott mindig elmentünk az iparművészeti múzeumokba. Először a bútorok szeretete volt meg bennem, a fa csak később jött. Más anyagok is vonzanak. Doktori mestermunkámként öntöttvas parki pihenőhelyeket terveztem, mivel mindig nagyon tetszett a vasöntészet.
Az antik iránt vonzódsz, a bútoraid viszont rendkívül puritánnak hatnak.
Ez valóban ellentétnek tűnik, ám a régi használati tárgyak rendkívül funkcionálisak, ha a díszítést levesszük róluk. Mindig a funkcionalitást tartom szem előtt: azt, hogy a használat által megkövetelt ideális méretek és arányok esztétikus formává álljanak össze. Az antik bútorok iránti rajongásom visszaköszön a munkáimban a funkcionalitásuk miatt: méretezésük sok esetben ideálisabb a mai bútorokénál – annak ellenére, hogy az elkészítésük óta jelentősen megváltoztak a felhasználók igényei. Ezért is van az, hogy bár a bútoraim modernek, nehéz őket a trendekbe simítani, mert nem a mai, sztenderdizált méretekben gondolkodom. A tárgyaimat hosszú távra tervezem: nemcsak a formanyelvükre, hanem az anyagválasztásra és a kivitelezésre vonatkozóan is időtállóságra törekszem.
Tavaly járt le a hároméves MMA-ösztöndíjad, ennek kapcsán idén tavasszal a te tárgyaidat is látni lehetett az Essentia Artis kiállításon a Vigadóban. Mivel pályáztál, és sikerült-e megvalósítanod, amit elterveztél?
Lakószoba-enteriőrt szerettem volna létrehozni kis bútorokkal, lakástextillel, kiegészítőkkel. Egy ilyen ösztöndíj jó lehetőség arra, hogy az ember újra tanuljon, kilépjen a komfortzónájából, számára ismeretlen technológiákat próbáljon ki – én is erre építettem fel a koncepciómat. Az első évben a bútorokat, a másodikban a kiegészítőket, majd a textileket szerettem volna megtervezni, ám a pandémia és az orosz-ukrán háború közbeszólt.
Formatervezőként nemcsak a saját alkotóművészi utam, hanem a társadalmi és környezeti változásokra való reflektálás is alapvető számomra. Ezért az ösztöndíj időszakára tervezett munkafolyamatot meg kellett változtatnom, a három évet rugalmasan kellett kezelnem. Így végül nem egy-egy tárgykört jártam körül évről évre, hanem párhuzamosan gondoltam újra a három tárgycsoportot a megjósolható irányoknak megfelelően. A folyamatot végül az ösztöndíjas időszakom utolsó félévében zártam le – és nagyon örülök annak, hogy ez egybeesett az üveg nemzetközi évével.
A nehézségek ellenére elégedett vagy a végeredménnyel?
Szeretem a tárgyakat, amik létrejöttek, ám az szerintem soha nem jó, ha egy tervező túlságosan elégedett. Amit kifejezetten szerettem ebben az időszakban, az a külső tényezőknek köszönhetően erőteljesen megbolygatott út, amit végigjártam, és amelynek eredményeképp rengeteg tervem született. A kiállításon is bemutatott vitrin különlegessége az, hogy nincsen benne vasalat, kizárólag fából és üvegből készült. Az ötlet, hogy ne használjak hozzá fémet, jóval hamarabb megszületett, mint maga a formaterv, ami az évek során rengeteg változatban létrejött. A vitrin esetében használt műszaki megoldással még biztosan fogok foglalkozni, akárcsak az üveggel. 2022-ben annyira megtetszett az üveg mint alapanyag, hogy télen üveges szakképzésbe kezdtem. A textilkollekció létrehozásakor a Texhibitionnel működtem együtt, ami Szigeti Szilvia egyik nagyszerű kezdeményezése, és arra irányul, hogy a gyártás és a láthatóságnövelés terén egyaránt összefogja a magyar textiltervezőket.
A mindennapokban kiknek tervezel?
Többnyire egyedi megrendelésre tervezek, de a Yoza high end design márka kapcsán Józsa Istvánnal is együttműködöm. Egy kiállításon ismerkedtünk meg, és hamar kiderült, hogy egyformán gondolkodunk a dizájnról. Sok közös kiállítás és szakmázás után úgy gondoltuk, egyesítjük erőinket, és két kis brand helyett egyet építünk. A bútorokon kívül divatékszereket is tervezek, ami sokkal szabadabb, játékosabb terület jóval nagyobb darabszámokkal és közvetlenebb vásárlói visszajelzéssel – ezek nagyon motiválóak.
Buda Pest fülbevalódat sokan ismerik. Szerinted miért lett annyira sikeres?
A Buda Pest fülbevalóval jókor voltam jó helyen. A legfőbb érdekessége talán az alkotói folyamat, amelynek révén létrejött. Az egyetem után egy textiles barátnőm elhívott egy vásárba. Végiggondoltam, hogy vajon mennyit költhetnek el a vásárlók egy olyan termékre, amit ismeretlen alkotó tervezett. Kétezer forintban állapítottam meg a lélektani határt, és ehhez kerestem olyan tárgytípust, amiből sokat vesznek. Ez lett a fülbevaló, amit próbáltam olyan stílusban megtervezni, amilyen akkor még nem volt a piacon. Nagyot robbant a dolog: az első darab 2006 karácsonya körül készült el, és azóta is vásárolják. Darabszámra ez a legsikeresebb termékem, amihez sok érdekes történet, például szerelmek szövődése kötődik, és egy tanszék vizsgakabalája is volt már. Most is dolgozom ékszerterveken, de az már minimalistább, fenntarthatóbb vonal.
A fenntarthatóság divatos hívószó lett a dizájnereknél is, de látsz-e valódi változást a szakmádban?
Szerintem a fenntarthatóság és a dizájn rendkívül kényes téma. Jó lenne, ha a dizájn minden területén ki lehetne alakítani nem is a fenntarthatóságra, hanem az etikára vonatkozó irányelveket. Én sok, a fenntarthatóságról szóló rendezvényre járok, mert kíváncsi vagyok arra, milyen változások várhatók a termelésben, és hogyan alakulnak a vásárlói igények, szokások, elvárások, amelyekre nekem tervezőként reagálnom kell. Számomra az az igazi fenntarthatóság, ha egy tárgyat mind felhasználói, mind gyártói szempontból funkcionálisan terveznek meg, hosszú ideig használható, értékálló, és akár több generációt is ki tud szolgálni. Ez igaz a bútorokra, a kiegészítőkre és a divattermékekre is. Persze az ilyen darabok általában jóval drágábbak, mint a gyors körforgású termékek, ám úgy gondolom, itt az ideje tervezői szinten is arra edukálni a társadalmat, hogy a kevesebb jobb. Nemcsak környezeti értelemben, hanem emocionálisan is.
Most, hogy vége lett az ösztöndíjas időszakodnak, mivel fogsz foglalkozni?
A győri Széchenyi István Egyetem Design Tanszékén oktatok, és a Magyar Bútor és Faipari Szövetség főtitkári teendőit is ellátom. A tervezés az utóbbi években kicsit háttérbe szorult az életemben, ezért örültem annak, hogy az ösztöndíj ismét efelé orientált. A jövőben ismét elsősorban tervezőként szeretnék dolgozni. Az üveges szakképzésnek köszönhetően folyamatos alkotói lendületben vagyok, ami más tárgyterületekre is kihat: pár hónapon belül elindítom új ékszermárkámat, amely a mindennapiakon túl személyesebb tárgyakat is kínál majd.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
