„Minek nevezzelek?” – kérdezhettem volna a Magyaróra táborban az általános iskolákból, gimnáziumokból, technikumokból összeverbuválódott kollégákat. Közülük többen átélték az én történetemet: hat évvel ezelőtt szakközépiskolában tanítottam, négy évvel ezelőtt szakgimnáziumban, most technikumban. Húsz évig pedagógus voltam. Ma oktató vagyok. S mindez úgy történt, hogy nem váltottam munkahelyet, csupán a végzett osztályaimtól vettem búcsút, s nagyjából ugyanazt és ugyanúgy tanítom, mint öt, tíz vagy húsz évvel ezelőtt.
A permanens névváltoztatáshoz az oktatás területén már hozzáedződhettünk. A szakképzésben az iskolatípus változó megnevezése az intézménynevet is érintette: az elmúlt öt-hat évben iskolánk homlokzatára már csak lefóliázott, nyomtatott papíron helyeztük el az éppen aktuális hivatalos megnevezést, hiszen egy-másfél évenként cserélni kellett. Ez nem elhanyagolható kényelmetlenséget okozott (véget nem érő záradékolás a törzslapokon és a bizonyítványokban, a fejlécek, pecsétek, iskolai dokumentumok állandó cseréje). Pedagóguslétünk nyelvi cáfolata azonban kimondottan megrendítő volt.
A munkánk nem változott, a gyerekek sem, az iskola is maradt a helyén, s általában ugyanazon a széken ülünk. Nyelvlélektani szempontból azonban óriási a változás. A pedagógus megnevezés a gyermekre irányul, az oktató a tanítási eljárásra. A pedagógus szóhoz érzelmileg kötődünk még egy évvel a jogszabályváltozás után is. Számunkra ugyanis értékrendbeli attitűdöt jelent.
Pedig még furcsának is ítélhetnénk ezt a vonzódást, hiszen a pedagógus szónak zavaró ideológiai felhangja lehet: a 20. század közepétől terjedt el párthatározatok nyomán, az alakuló tanári szakszervezetek megnevezéseként vagy az 1952-től bevezetett pedagógusnap révén. Ha a pedagógus szónak túlságosan erős pártpolitikai aurája volna, a rendszerváltoztatás amúgy is intenzív átnevezési hulláma kitörölte volna a szóhasználatból. Az utóbbi húsz-harminc évben inkább ennek az ellenkezője történt: a pedagógus jelentéstartománya kiterjedt, új pedagógus szakmák jelentek meg (múzeumpedagógus, fejlesztőpedagógus). Több tanárképző főiskola (pl. a szombathelyi Berzsenyi vagy a szegedi Juhász Gyula) pedagógusképző központtá alakult. Egyszóval: a pedagógus – a jelentéskörét, az általa felidézett asszociációkat tekintve – mintha több lenne a tanárnál, de az oktatónál mindenképpen.
És az, hogy most oktatók lettünk, a lényegen nem változtat, mégis elfedi a lényeget.
Leginkább azt, hogy oktatólétünk első évében továbbra is pedagógiai munkát végeztünk, a szakmai feladatokon túl a gyerekek lelkével, mindennapjaival foglalkoztunk, egyéni problémáik részesei, beavatottjai voltunk. Ezért korábban szerettük magunkat az oktatóként kezelt óraadóktól vagy a nyári szakmai gyakorlatot vezető vendégtanároktól s talán az egyetemi oktatóktól is megkülönböztetni (bár több egyetemi oktatóm kiváló pedagógus is volt).
„Lehettem volna oktató” – de nem lettem, mert pedagógus akartam lenni. És maradhattam volna pedagógus, ha egy évvel ezelőtt átigazolok egy gimnáziumba vagy általános iskolába. A legtöbben nem tettük ezt, noha úgy éreztük, egyfajta nyelvi rablás áldozatai lettünk. Az oktató megnevezés számunkra rangvesztés: az elhivatottságból dolgozó pedagógust ezzel a nyelv szintjén valamiféle „okító szakmunkás” váltotta fel.
E fenti, szimbolikus, nyelvlélektani szempont is elég okot adna a berzenkedésre, csakhogy az oktatóvá lett pedagógusok a pedagógusminősítési rendszerből is kikerültek. Tehát akik korábban megszerezték a mesterpedagógus vagy a kutatótanár címet, azok most e komoly munkával elért fokozatnak is búcsút mondhattak. Újra csak József Attilával szólva: „megállapíthatom magam”: 21 év pedagógusi tevékenység után ma oktató vagyok, megfosztva kutatótanári fokozatomtól. S csak azért, mert történetesen egy szakközépiskolából szakgimnáziummá, majd szakgimnáziumból technikummá vált intézményben tanítok. Azaz oktatok…
Manapság a közéleti szómágia a politikai korrektség által vezérelt módon sokkal inkább az eufemizmusok felé halad (így lett a mozgássérültből mozgáskorlátozott, a fogyatékosból sajátos nevelési igényű, a gyenge tanulóból tanulási nehézséges, a bukottból évismétlő, a kisegítő iskolából gyógypedagógiai iskola, a felzárkóztatásból esélyteremtés). 2011-ben a közoktatás köznevelésre keresztelése világos törekvés volt az elsőtől a tizenkettedik évfolyam végéig tartó, sokoldalú képességfejlesztő, ismeretbővítő, nevelőmunka pontosabb megnevezésére. A névváltoztatás az akkori kritikák ellenére – legalábbis a pedagógusok számára – reális és jól kódolható volt. Az új elnevezés teljesebben fedte le a valóságot.
A pedagógusból lett oktató azonban ellentétes folyamatot reprezentál: az új szójelentés a valóságnak csak egy részét fedi le, az oktatóhoz kapcsolódó asszociációk kizárják a mindennapi iskolai munka egyik igen lényeges aspektusát.
A pedagógus és az oktató közötti különbségtétel a nagy európai nyelvekben nem jelenik meg (egyáltalán a munkakörre vonatkozóan igen ritkán használatos a görög paidagógoszból származó forma). A tanulók nevelésével-oktatásával hivatásszerűen foglalkozókat az oktatási rendszer minden szintjén lefedi a teacher, profesor, Lecher, učitel, ritkábban külön szó jelzi az elméleti tanár és a gyakorlati oktató közti különbséget (pl. a franciában a professeur és az instructeor, az angolban a teacher és az instructor). Ilyenfajta különbség azonban nem áll fenn a gimnáziumi és a technikumi magyartanár között. Az óvónőt, az általános és középiskolai tanárt összekötő pedagógus szó egyfajta közös identitást és célt jelentett.
Még nem esett szó a viszonylag általános tanár szóról: míg a pedagógus az óvodától a középiskola végéig, a tanár az általános iskola elejétől a felsőfokú tanulmányok befejezéséig releváns. Ha tanár lennék, nem pedig oktató, legalább az iskolarendszer különböző fokain jelen lévőkkel egy csoportba tartozónak érezném magam. De oktatóként mintha csak szakmám lenne, nem hivatásom. Az oktatói hivatás szókapcsolat nem is létezik a magyarban, csak a tanári és a pedagógusi hivatás. Ez az oktalan oktatósítás nemcsak a technikumi tanárok, hanem a nyelvi egyértelműség, a jelentés tisztasága szempontjából is megkérdőjelezhető lépés.
Már csak egyetlen nyelvi találós kérdést kell feltennem az olvasónak: ha egy technikumban a tanulókkal hivatásszerűen foglalkozók mindegyike oktató, mi a helyes megnevezése a fejlesztőpedagógusnak?
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
Nyitókép: Shutterstock/Volodymyr Tverdokhlib
