Mint a mókus… – Emlékezés egy Czakó Gábor-ősbemutatóra

Pályakezdő színházi rendezőként igyekeztem minél több ősbemutatót rendezni. Az Ódry Színpadon Füst Milánt (A lázadó, 1979), Nyíregyházán Tamási Áront (Búbos vitéz, 1981). A Gyermekszínházban – hazai ősbemutatóként – Jevgenyij Svarcot (A csodálatos jávorfák, 1979), Miskolcon Albert Camus-t (A félreértés, 1979).

Ezek sorába illeszkedett Czakó Gábor Mint a mókus című iskolakomédiája, amelyet sikerült a sokáig „tiltott” kategóriából átemelni a „tűrt”-be. Nemcsak a színdarab tartalmazott abszurd elemeket, de bemutatásának körülményei is. A kecskeméti színház kortárs magyar drámát keresett. Úgy ajánlottam Czakó Gábor darabját, hogy az még meg sem jelent; csak tartalmi leírását olvastam a Hiánydramaturgia című kötetben (Népművelési Propaganda Iroda, 1982). Az ismertetés meg is jegyezte, hogy a már elismert szerző „legígéretesebb műve” csak kéziratban olvasható. A korszak kultúrpolitikájára jellemző furcsaság: a tehetséges író részletesen méltányolt színdarabja meg sem jelenhetett…

Amikor angyalföldi, Huba utcai lakásán – egy falon függő Krisztus-szobor alatt – átadta a darabot, meg is jegyezte, hogy az „be van tiltva”, mert a könyvkiadói cenzúra túlságosan rendszerkritikusnak ítélte. Az is volt; gyilkos szatíra, az üres nyelvi frázisokat kigúnyoló fergeteges komédia, merész társadalombírálat. Megismerkedésünk emlékét novelláskötetébe (Sorrendben) írott dedikációja is őrzi:

„Balázs Ádámnak szeretettel, mint a mókus!
Czakó Gábor – Bp. 1982. dec. 12.”

A kecskeméti színház művészeti vezetője, Szőnyi G. Sándor – egyúttal a Magyar Televízió rendezője – „csak” annyit kért tőlem: mielőtt elkezdjük a próbákat, menjek el a minisztérium Színházi Főosztályának vezetőjéhez, Bőgel Józsefhez, és magyarázzam el neki: miképpen képzelem az előadás befejezését, amikor is – a szerző nyelvi leleménye szerint – Dunaújvárossy elvtárs (sic!) kitünteti a közönséget a Legjobb Nép Rend arany fokozatának babércsillagával…

Amikor kinyílt a minisztériumi ajtó, éppen Karinthy Ferenc lépett ki rajta. Nyilvánvalóan saját darabjáról folyt benn a vita. Búcsúzásképpen, fülem hallatára, a folyosóról még visszaszólt, utalva az ismert szamizdatkiadóra: „– Ha nem tetszik nektek, akkor viszem a Rajk-butikba”. Mire Bőgel elvtárs ijedten megjegyezte: „– Ne hülyéskedj, Cinikém!”…

Végül Bőgel elvtárs tőlem „csak” annyit kért, hogy az eredeti címet, amely az úttörőmozgalom ismert dalára utalt („Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám”), változtassuk meg a főhős nevére, Karcsira. Az előadás legsikeresebb pillanatai persze azok lettek, amikor az úttörőnek öltöztetett, rövidnadrágos színészek elénekelték – kánonban! – a Mint a mókust.

A Karcsi dramaturgiája az író saját nemzedékének helyszíneit-fordulópontjait követi: kisdobos-, majd úttörőavatás; érettségi ballagás, diplomaosztás, végül egy nagyvállalat személyzetisének irodája. Karcsi, az idealista főhős mindvégig szentül hiszi, hogy ez a világ „minden létező világok legjobbika” (Voltaire: Candide), ám amikor ifjúkori eszméi szembesülnek a hétköznapok valóságával, folyamatosan csalódik.

Az első iskolai jelenetben például a következő számtanpéldát kell megoldania: „Tyereskova szovjet űrhajósnő hetvenegy óráig repült. Glenn, amerikai űrhajós négy óra harminc percig. Hányszor több időt töltött Tyereskova a világűrben, mint Glenn?”

Czakó Gábor egy pillanatra sem tagadta meg önmagát. Bemutatónk napján (1983. március 18.) így nyilatkozik a Film, Színház, Muzsika hasábjain: „Azt tanultuk az egyetemen, hogy a szocialista társadalom konfliktusmentesen fejlődik. A filozófiaoktatókkal ellentétben, a mai magyar társadalom, beleértve a politikusokat, tudja: vannak antagonisztikus ellentmondások.”

Az „iskolakomédia” díszletét Kecskemét főépítésze, Kerényi József tervezte; a színpad hátterét egy hatalmas tükörfallal zártuk le. („Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!” – írta Gogol.) A jelenetek átdíszletezését az előadás költőiségét is biztosítani hivatott pantomimszereplők, egy Kutya és egy Pillangó végezte.

A műsorfüzet iskolai ellenőrző formátumú volt; Karcsi (azaz Czakó Gábor) „valódi” ellenőrzőjéből vett idézetekkel. Például: „Az orosz órán történt neveletlen közbeszólásaimért kollektív osztályfőnöki intésben részesültem.” – A leckekönyv-műsorfüzet egy keresztrejtvényt is tartalmazott: a helyes megfejtők között a színház a következő évadra tíz bérletet sorsolt ki. A rejtvény – Czakó Gábor által megadott – megfejtése így hangzott: „Ahhoz is egy élet kell, hogy az ember tudatlanul haljon meg.”

Bemutatónk napján (!) kirúgták a színház művészeti vezetőjét, Szőnyi G. Sándort és főrendezőjét, Tömöry Pétert. Az Erdélyből áttelepült Tömöry azt mondta nekem, hogy még a Securitate irodájában sem kiabáltak úgy vele, mint a pártbizottságon. Helyüket Jancsó Miklós és Hernádi Gyula vette át. A radikális vezetőváltásra – melynek előadásunkhoz nem volt köze – a színház akkori igazgatója, Komáromi Attila így emlékezik:

„Gyurkó László volt ennek a fő mozgatója, a háttérben Hernádi és Jancsó állandó szerzőtársa. Gyurkó országgyűlési képviselő volt, akkor írta a Kádár-könyvet. Iszonyú helyzet volt.”

A társulat egy emberként állt ki a régi vezetés mellett – mindhiába. A társulati gyűlésen Czakó Gábor – akkoriban a Mozgó Világ folyóirat rovatvezetője – fölolvasott egy Hernádi Gyulának írt tiltakozó levelet, amely nagyon bátor hangon vonta felelősségre az írótársat.

Bemutatónknak – a fentiektől függetlenül – komoly sikere volt; tucatnyi kritika méltatta a „rokonszenves erkölcsi társadalombírálatot” (Élet és Irodalom, Szekrényessy Júlia), az előadás „közéleti érzékenységét”; a „stílusos rendezést” (Színház, Ézsiás Erzsébet). A Kortárs folyóiratban (1983/10) Földes Anna az évad „legaktuálisabb” előadásaként méltatta, kiemelve Czakó „lenyűgöző iróniáját”.

Az előadást Berényi Gábor igazgató meghívta a fővárosi Játékszínbe. Vendégjátékunk szünetében éppen Czakó Gáborral beszélgettem, amikor Esterházy Péter lépett hozzánk: „Azt kellett volna a plakátra írnotok, hogy Ő(R)SBEMUTATÓ”!

Az előadás merész plakátja – Fodor Attila grafikusművész telitalálata – egyébként tökéletesen kifejezte a darab lényegét: egy hatalmas vörös ujj visszanyomja a libasorban menetelő gyerekek közé a kiemelkedni akaró Karcsit…

Balázs Ádám