2008 tavaszán történt a Bulgakov kávéházban. Rafi Lajos nevét addig sosem hallottam, nem közölt korábban olyan folyóiratokban, ahonnan tájékozódni szokás költők pályakezdéséről. Viszont zsúfolásig megtelt a kávéház, mert híre ment, hogy jön ide egy gyergyószárhegyi bádogos cigány, akinek a verseit Kemény István szerkesztésében, Földhöz vert csoda címmel Budapesten jelentette meg a L’Harmattan Kiadó.
Egy koravén, alig negyvenéves férfi érkezett a gáborkalapját szorongatva, láthatóan megilletődött, hogy írók, költők jöttek ide, hogy meghallgassák a verseit.
Ez a furcsa tisztaság mindenkit megérintett – itt a közönség ahhoz volt szokva, hogy a friss kötetes költő hetykén jön titánsága teljes tudatában, nagy mellénnyel felvértezve az esetleges kritikus megjegyzésekkel szemben.
Kísérői méltatták. Pironkodva meghallgatta, majd halk szavú, furcsa monológokban beszélni kezdett. Mesélt az életéről, a családjáról, a küzdelmeiről, a költészetről.
Mint kiderült, a sorsa megpecsételődött, amikor úgy döntött, szembemegy a családi hagyománnyal, és hiába sodorják bele egy korai házasságba, leérettségizik, még ha a felesége mindennap beteszi a táskájába a füzetei mellé a bádogosszerszámokat is. Közben végérvényesen beleszeretett a magyar nyelvbe, a költészetbe – a román középiskolából rendszeresen bekérezkedett a magyarok irodalomóráira, olvasott, tanult, írt, fejből tudta József Attila, Kosztolányi Dezső vagy Szilágyi Domokos számos versét,
végül mégis a bádogvágó törte bütykösre a kezét.
Ha a neve szóba kerül, mindig elmondom, hogy ha csak A relatív város című versét írta volna meg, akkor is nagy költő lenne. Gyakran mormoltam ezeket a sorokat Kolozsvár utcáin sietve, Gyergyószentmiklós világvégi abszurdjai között téblábolva, és most a budapesti rohanásban is:
„Olyan e város, mint egy földhöz vert / játék. / Megfordíthatatlan múltja lejárt. / Csak a kövek beszélnek róla. / Sosem tudom, mi hiányzik belőle. / Tény és megállapítás között gyalogolok / benne, mint mindig. / Mintha mindenik ember munkába / siető harangozó volna, s hóna alól / elejt egy tányért. / A pogány sorsra haragszom így: / miért kellett szerelmem szeme alá / ráncokat rakni? / Hörpintem a gyász zamatát s nézem / a messzi Napot: / két kézzel törli a füst.”
Ahelyett, hogy egyszerűen csak örülnénk, hogy van egy remek költő, az erdélyi cigányság körében született egy ember, aki csodálatos versekkel gazdagította a magyar költészetet is, az életműve méltatói olykor elismerésük jeléül amellett érvelnek, hogy Rafi Lajos nem cigány költő, hanem magyar költő, hiszen magyarul ír (persze ilyenkor hallgatnak arról, hogy cigány nyelvű versei is vannak, meg olyanok, amelyeket utólag fordított magyarra). Rafi két kultúra határán őrlődött folyamatosan, a végletes elfogadások és oktalan kitaszíttatások között. Szeretettel fogadták Svédországban is, verseiből svéd nyelvű kötet is született, de otthon, az ő környezetében sokan, még ha tudták is, hogy a papírfecnikre firkáló bádogos verseket ír, nem sejtették, hogy költő, és hogy milyen értékes életművet alkot.
Rafi Lajost 2013. június 24-én hajnalban – máig tisztázatlan körülmények között – halálra gázolta egy Gyergyóditró felől érkező vonat. Negyvenkét éves volt. A barátai, tisztelői által összegyűjtött verseit Halottként él az Isten címmel 2017-ben jelentette meg a Polis Könyvkiadó.
Fotó: Farkas Wellmann Endre
Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában.
