Három olvasó, három könyv, három teljesen külön világ

Juhász Kristóf

Richard Friedenthal: Luther élete és kora

1983-as kiadás a Gondolattól, Terényi István fordításában. Még 2016-ban vettem, talán egy zalaegerszegi antikváriumban. Idén olvastam újra, hogy fájdalmas vallás- és egyháztörténeti hiányosságaimat némiképpen pótoljam. Talán egy pár év múlva megint újra fogom olvasni, illetve keresek más műveket, amik hasonlóan részletesen világítanak rá egyház- és világtörténelem összefüggéseire. Friedenthal 1967-ben írta könyvét, magyarul először 1973-ban jelent meg. A cím tökéletesen összefoglalja a mű kettősségét: életrajz és korrajz egyszerre. Nyilván előbbi az érzelmileg is átfűtöttebb, miközben a szerző végig megőrzi józanságát: Martin Luther karakterének, lelki vívódásainak, szangvinikus-melankolikus kedélyének fölvázolásában nem spekulál, hanem végig a – szerencsénkre – hatalmas mennyiségű forrásra, Luther levelezésére hivatkozik. Logikus föltételezéseket természetesen megenged magának Friedenthal, ennek köszönhetően az életrajz csodásan olvasmányos, megannyi gondolati játékra csábító.

Itt érdemes már megjegyezni: egy ilyen szellemi kalandnak ma komoly tétje van. Hívő emberként (katolikus, református, protestáns, unitárius és bármilyen más felekezet számára a tét ugyanaz) ugyanis többnyire fogalmunk sincs arról, mi is történt egyházunkkal (egyházainkkal) Jézus Krisztus tanítványainak térítése és konkrét egyházszervezése óta. Misék és istentiszteletek megszokottá vált szakrális szövegeit mormoljuk, s nem is vagyunk tisztában azzal, milyen események vezettek ahhoz, hogy ezt anyanyelvünkön tehetjük meg, s milyen következményei voltak annak, amikor a késő középkor katolikus Európájában elhangzottak az első, nem latin nyelvű misék.

Friedenthal művének a Luther körül kavargó kort láttató fejezetei értelemszerűen szikárabbak, mint a szűkebb fókuszú életrajz, hiszen rengeteg nevet, évszámot, helyszínt, hatalmi játszmát, csatát kell említenie. Mégis: többnyire itt is képes megmaradni olvasmányosnak és fölkavarónak. Elvégre Európa egyik legnagyobb, napjainkat is meghatározó (bizonyos értelemben ma is tartó) szellemi-gondolati viharáról értekezik. Ami szorosan összefonódott a kor politikájával, hatalmi érdekeivel, s aminek során a legkülönbözőbb érdekcsoportok úgy csűrték-csavarták egy alapvetően tiszta hitű, hitéért keményen megküzdő, s jó szándékú reformátor gondolatait, ahogyan akarták.

Egyik legemlékezetesebb pillanata a műnek, amikor Luther megkapja Husz Jánosnak, az Európa-szerte gyűlölt és átkozott eretneknek a könyvét. Luther így ír olvasmányélménye után: „Mindannyian husziták vagyunk, anélkül, hogy tudnánk róla, s végeredményben Pál meg Ágoston is azok voltak. Ámulatomban nem is tudom, mit gondoljak, ha Isten rettenetes ítéletét szemlélem az embereken: az egészen világos és igaz evangéliumot már egy évszázaddal ezelőtt nyilvánosan elégették, ma is megbélyegzik, és senkinek sem szabad hitet tenni mellette.”

Lövétei Lázár László

Kassák Lajos: Egy ember élete

Ha Dunát nem is, de Oltot simán lehetne rekeszteni a kortárs autofikciós regényekkel. Fogalmam sincs, mi marad meg hosszú távon ebből a tömegtermelésből, de Annie Ernaux Évekjét például, vagy Vida Gábor Egy dadogás…-át, vagy Visky András Kitelepítését kimondottan szerettem. Érdemes lenne alaposan utánajárni, hogy mi lehet az oka az E/1. személyű mesélés divatjának/sikerének, de nagy a gyanúm, hogy nem irodalmi, hanem szociológiai kérdésről van szó. Az mindenesetre tény, hogy nem mi találtuk fel a spanyolviaszt: száz évvel ezelőtt is volt valami a levegőben, ami megíratta Kassákkal az Egy ember életét vagy Móriczcal az Életem regényét…

Kassák önéletrajza valamiért kimaradt az életemből. Egészen 2025-ig. Aztán Fekete Vince kollégám-komám-barátom megajándékozott az 1983-as kiadással, el is olvastam azonnal mind az 1260 oldalt, bele is szerettem örökre. Pedig a magánember Kassáktól néha hánynom kellett: gyereke születik, de Kassák feléje se dugja az orrát.

Ugyanakkor mélységesen imponál Kassák intranzigenciája: ahogy mindent föláldoz az írás érdekében, vagy ahogy jottányit sem enged az elveiből, annyira nem, hogy a megveszekedetten baloldali Kassákot még saját vezető elvtársai is „dogmatikus szindikalistánakˮ és „megháborodott anarchistánakˮ nevezik. Még szerencse, hogy ebből a dogmatizmusból szinte semmi nem szivárog be az Egy ember életébe, Kassák ugyanis egy életre megtanulta Szabó Ervintől, hogy „Azzal, hogy valaki a pártfrázisokat versbe szedi, még nem csinál művészetetˮ.  Megszívlelendő axióma száz évvel később is.

Lőrincz P. Gabriella

Nem ház, hanem edénykészlet

Amikor megkaptam a kérdést, hogy mi volt az az olvasmányom idén, amit fontosnak, meghatározónak gondolok, egyértelműen és azonnal Kollár Árpád Nád - A szülőföld körberajzolása című kötete jutott az eszembe, azon belül is a kötet első verse. A Trianon az nem egy ház című vers valamiféle új hitet lehelt belém. Nem gondoltam, és talán a szerző sem gondolta a mű megírásakor, hogy 2025-ben ilyen horderejű vers fog születni a haza felszabdalása után 105 évvel. Nincs benne semmi giccs, nem siránkozik, nem hőbörög azért, ami nincs, azon, ami igazságtalan, hanem közöl. Mégpedig úgy, ahogyan megéli, úgy, ahogyan csak az éli meg, aki tudja. Úgy hiszem, hogy nem számít, hogy mi miatt íródott meg ez a vers, aki olvassa majd, egy születésnapi köszöntésnek hiszi, amiben a határon túlra való születés minden nyomorúsága és büszkesége egyszerre jelenik meg. Évek, sőt, meglehet már húsz éve is annak, hogy egy vers ennyire végighasított engem  mint olvasót. Bár nem tudom, hogy mit váltott volna ki belőlem, ha magam is nem a határ másik oldalán születek, s nem érteném minden sor alján a nyomorúságot és a humort. Szóval hálás vagyok ezért a versért, annak pedig még inkább örültem, amikor kötetben találkoztam ezzel az írással.

nincsen ehhez mit hozzátenni, vagy ha igen, akkor minden egyes sort külön ízekre szedve kell átrágni, hogy tegye a dolgát, szedje szét az olvasót, és valami egészen mást rakjon össze belőle, mert ez a vers dolga, s mivel szinte minden vers kevesebbet tesz ennél napjainkban, meg sem kellene írni őket, miközben mégis meg kell írni őket. Különösen üdítő, hogy nem akarja senkire rányomni, ráörökíteni a trianoni traumát, nem erőszakoskodik, sőt, önmaga – olykor fájdalmas – tapasztalatán humoros, ettől még hitelesebbé válik.

Ez egy jó könyv, főleg, ha szereti az ember a verseket. A család, az otthonra találás és az örökös otthontalanság, a természet harmóniája, valójában, mint egy csodálatos kerek élet, rajzolódik ki előttünk. Az ízek, hangok, színek, a táj együtt rajzolják körül a szülőföldet, a hazát, a családot. Együtt értetik meg az arra nyitott olvasóval, hogy mindannyiunk élete egy tarvágás, mégis van benne valami harmónia, ami miatt érdemes. Az apa legkedvesebb hangja, a férj legőszintébb „hogyantovábbja” megszólal, és igazi egésszé íródik a versekben. Minden versnek van egy különleges hangulata, nekem mégis a másik nagy kedvencem benne a Balkáni gerle.  Olvassa el a könyvet, aki teheti!