Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent. Bevallom, én is csinálom a nyilvános fellépéseim alkalmával. Igaz, priviben, amikor csak úgy, magamban imádkozom (szoktam, s jól is esik), szinte sose fordul elő. Főleg nem olyan cikornyásan, ahogy hallani szoktam (néha engem is elkap a gépszíj).
Kezdjük ott, hogy az ima egy jó dolog. Nem az Istennek van szüksége rá, hanem az embernek. Önvizsgálat, erőgyűjtés, centrálás. Az ember magára figyel, Isten felfoghatatlan tökéletességének a perspektívájába helyezi saját magát, takarítja a belsőjét. Mondom, jó dolog, nekem legalábbis nagyon sokat segít. A műfaj keresztény alapformája a miatyánk. Ez egy ókori, megszerkesztett imádság, ami – hogy is mondjam – nyomokban jézusi gondolatokat tartalmaz. Ezt onnan tudjuk, hogy a közhasználatban levő változat Máté evangéliumából származik. Lukács is ír hasonlót, de az egyszerűbb, közvetlenebbnek, imábbnak tűnik, s ami egyszerű, az ebben a műfajban legtöbbször eredetibb. Valószínűleg az történhetett, hogy Jézustól is kértek a tanítványai egy imát, ő mondott egy mintaimádságot nekik, ami aztán szájról szájra terjedt, finomodott, kiegészült, kultikus jelleget öltött, míg aztán a Máté evangéliumának a szerzője letisztázta. Benne minden van, megérne egy proverbiális misét ez a szöveg is, de most ne menjünk ebbe bele. Maradjunk annyiban, hogy az ima lényege az, hogy Isten a szülő, azaz a Jézus korabeli gondolkodásban a család fenntartója, a végső szó kimondója, az ellátó és oltalmazó. A miatyánk elmondásával az ember először is kifejezi, hogy neki semmije sincs, mindent Istentől kaphat, ha Isten akar neki adni. Elismeri, hogy az egyéni, emberi hatalom nemlétező, illetve a vele való élés káros, egyedül Isten bír reális hatalommal, a fohászkodó pedig kér tőle mindenfélét: jöjjön el az országa, legyen meg az akarata, adjon kenyeret, bocsásson meg, óvjon meg az erőnk feletti próbáktól és a kísértéstől. Mert – ugye – övé a hatalom. Ez a mintaima egy kéréssorozat, amelynek esetleg az első fele értelmezhető dicsőítésként, magasztalásként.
Amikor magamban szoktam imádkozni, igyekszem az alapima hangulatába kerülni, azaz kérni mindenfélét, például erőt, bocsánatot, nyugalmat, örömöt, egészséget. Ugyanezt szoktam kérni másokért is, így szeretteimet, de még az idegeneket is behívom ebbe az imakörbe. Persze van úgy is (francot, legtöbbször úgy van), hogy nem mormolok, de nem is gondolok semmilyen szép mondatokra. Csak hagyom, hadd menjen… Ezek a legjobbak.
No de ott van az a fránya dicsőítés, amit megtalálunk a Biblia más imáiban is, akárcsak a jámbor papok hangosan elmondott szövegeiben (ismétlem, az enyémekben is, bár saját jámborságom már nem olyan egyértelmű). Minek kell az Istent dicsőíteni? Vajon tényleg szüksége van az Úrnak az ember nyalizására, élvezi, birizgálja az önbecslését? Biztosan nem, ez teljesen képtelenség lenne, hiszen még a legtöbb ember is szemérmesen visszautasítja a mézes-mázas dicséreteket.
Ha mégis van ennek a dolognak indokoltsága, akkor talán valahol máshol kell megragadni. Mondom is! Nemrég anyák napi ünnep volt nálunk. A feleségem (gyermekprogramok és ünnepségek nagy varázslója) azt találta ki, hogy a csemeték ne verseket szavaljanak, hanem töltsenek ki egy kis űrlapot, amelyen olyan mondatok voltak, hogy az „Én anyukám olyan, mint…”, vagy „Azért szeretem az anyukámat, mert…” Ugyanezt az űrlapot az anyukák is kitöltötték, persze a gyermekükre vonatkoztatva, majd az ünnepségen egymásnak vallottak az érintett felek. Gyönyörű, meghitt és őszinte szavak, mondatok hangzottak el, még a tyúkszem is könnyezett, szép volt. S amikor a gyerekek olyanokat mondtak, hogy „az én anyukám olyan szép, mint a nyári vakáció eleje”, akkor számomra megfogalmazódott a dicsőítő imádság lényege. Amikor az imádkozó dicsőíti Istenét, nem próbál jó pontokat szerezni a főnökétől, hanem kifejezi a csodálatát, a ragaszkodását, azt, hogy mennyire fontos a Teremtő jelenléte számára. S ez megint nem feltétlenül az Istent veszi le a lábáról, hanem az imádkozónak segít tudatosítani ezt a viszonyt.
Na, ha dicsőítésre adom magam ezután, arra fogok összpontosítani, hogy miért fontos számomra Isten, miért szeretem, miért szép számomra ő, s ez szerintem segíteni fog nekem.
