Ezen a magaslaton áll Balatonboglár két emblematikus épülete, a már hosszú ideje képzőművészeti tárlatoknak otthont adó, neogótikus stílusú Vörös és Kék kápolna. Az árnyas temetődombot nem csak a csodás kilátás miatt érdemes megmászni: hangulata, csendje meditációra és feltöltődésre is alkalmas helyszínné teszi.
Utunk először a Vörös kápolnához vezet, amely előtt félkör alakú amfiteátrum helyezkedik el, körös-körül pedig rózsa- és levendulabokrok illata tölti be a levegőt. A képzőművészetre fogékony érdeklődőket azonban most kevésbé a környezet, hanem inkább Szüts Miklós kicsiny, kamara jellegű tárlata vonzza. A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő és sokszorosító grafika szakán 1973-ban végzett alkotó 1977-ben, a budapesti Stúdió Galériában mutatkozott be linómetszeteivel. A rá következő évben befejezte sokszorosító grafikai munkáját, hogy akkortól az olajfestésnek éljen.
Pályája több szakaszra tagolódik. Első, 1977-től 1983-ig tartó korszakában nagy méretű, lírai, nonfiguratív képeket festett, majd 1990 tavaszán egyszerre változtatott munkái témáin és méretein: akkortól ötvenszer ötven centiméteres, világos tónusú csendéleteket készített. Pár év múltán a művei tovább nőttek, és a csendéletekről hajléktalanszállók, szegényparaszti szobák enteriőreire tért át. Az ezredfordulóra ismét bővítette a témáit: romos párizsi házak és bérházak tűzfalai, hajnali, napsütötte utcácskák jelentek meg a képein. A Misztikus terek című kiállításon most látható munkái sötét tónusokkal készített meditatív tájképek. A vastagon húzott, drámai ecsetkezeléssel megfestett, végletekig letisztult művek vizek-hegyek „randevúját”, tágas horizontokat sejtetnek, ám annyira absztrakt rajtuk a táj, hogy kompozícióalkotó elemmé lényegül.
A vörös-rózsaszín kápolnától sétány vezet fel a kékhez és különleges hangulatú kertjéhez. Sétálhatunk az egykori középkori temetőben, és letekinthetünk a dombról, ahonnan pazar kilátás nyílik a településre, a Balatonra és a túlparton magasodó tanúhegyekre. A kápolnába betérve Várhelyi Tímea melankolikus műalkotásai fogadnak. Várhelyi az egri Eszterházy főiskola rajz–vizuális kommunikáció szakán végezte a tanulmányait 1996 és 2000 között. 1995 óta rendszeres kiállító, művésztelepek alkotótáborainak (Nagykáta, 1994; Pilismarót, 1995–1999; Tab, 2000) résztvevője. A nagybányai iskola plein air festészetének irányelveit követi, látványalapú munkái erdőket, tájakat, ember nélküli, elhagyatott tájrészleteket jelenítenek meg. A kizárólag természetes anyagokkal (szénnel, krétával, pasztellel) dolgozó művész palettáját olyan csendéletek is színesítik, amelyeken kevés tárgyi motívum szerepel.
Ezeket az erős vizualitású, rajzolatú elemeket tartalmazó pasztelljeit állítja ki itt is. „Modelljei” – mint sok éve már – most is zongorájának lábai, maga gyűjtötte virágok és termések, lakásának apró tárgyai, személyes dolgai, amikhez minden bizonnyal kötődik. Kiállított csendéleteinek (amelyeken még egy koponya is szerepel) érdekessége, hogy nézőpont alatti perspektívából láttatja őket, lehajlásra késztetve a szemlélőt. A különös nézőpont még egyedibbé teszi a festményeit. Nagy hangsúlyt helyez az árnyékolásra, ez főként a zongoralábakat megörökítő képein figyelhető meg. Az elnyújtott és a fenyegetés érzetét keltő sötét foltok mintegy bekúsznak, hol a kompozíciók más tárgyai elé, hol mögéjük, megbontva azt az álomszerű hangulatot, amely a komor és drámai színvilágú, szürkés-feketés pasztellel készült műalkotásokat átszövi.
Ezek közül érdemes néhányat megemlíteni: Zongoralábak csonttal és sárga árvácskával (2018) című műve például csak sejteti a címbeli hangszer teljes képét: csupán feketére lakkozott két lábát és pedálját látjuk. A harmadik láb aranysárga, és előtte aprólékos módon megfestett sárga árvácska hever. A kép előterében szürkésfehér alapon heverő csontdarabhoz sötét árnyékfolyam vezet, és ott összeolvad egy fekete folttal, amely fenyegető fantom módjára nyúlik lefelé, mindent „bekebelezve”, ami útjába kerül. A néhol fekete, néhol szürke árnyalatú árnyék egyrészt éles kontrasztban áll a világos színű háttérrel, másrészt az ősidők óta ismert jin és jang szimbólumokhoz hasonlóan ki is egészíti egymást.
Egy másik, a Zongoralábak elszáradt nárcisszal és birsalmával (2021) című munka hasonló kompozíció. A vízzel töltött pohárban kókadozó nárciszt és birsalmát itt is ugyanabból a nézőpontból látjuk, mintha az alkotó a földön ülve rajzolta volna le különös motívumait. Ez igazi nature morte: a virág és a birsalma is „halott”. A halál megjelenik a Koponya fekete árnyékkal (2016) című képen is. A bal oldali zongoraláb mellett heverő, megfordított koponya gyakori motívum. A manierista Caravaggio, a holland barokk festő Pieter Claesz és a posztimpresszionizmus jeles alakja, Paul Cézanne is festett koponyákat, a halál, a mulandóság, a bűnbánat és a memento mori (emlékezz a halálra) félelmet keltő tárgyait. Várhelyi képeinek világát melankólia jellemzi: a tárgyak, motívumok egymástól elszigetelve, magányosan jelennek meg, esetleg szürke vagy fekete, baljós árnyak kötik össze őket. Az imagináriusnak tetsző terekben olykor lebegni látszó elemek transzcendens, nem e világi hangulatot keltenek.
Mindkét művész képei elmélyülésre késztetnek. Szüts Miklós alkotásai megtalálhatók a nagy gyűjteményekben, Várhelyi Tímea anyaga pedig érdekes meglepetés. A páros kiállítás szeptember 16-ig látható.
Takáts Fábián
Nyitókép: a balatonboglári Vörös kápolna. Fotó: Nemes Zoltán
