Megnyílt a frissen felújított Operaház Ybl-palotája, gazdag ornamentikájú, festett folyosókról jutok az aranyozott nézőtérre, elfoglalom a helyem, örülök a kényelmes, zajtalanul működő székeknek, majd a restaurált freskók alatt felszólal a trombita, a Hunyadi László nyitányának kisszekundos témája. Tényleg olyan, mintha az időben utaznék. A teret betölti Erkel Ferenc romantikus, verbunkos ízű muzsikája, az árok jobban benyúlik a nézőtérre, hogy nagyobbat szóljon a zenekar, a színpadtechnika sem csikorog, a zsöllyepáholyokat a jobb akusztika érdekében nem fa, hanem nádfal választja el.

Az első premier rendezői székét Ókovács Szilveszter magának tartotta fenn, de tekintsünk el a hübrisz mosolyogtató megnyilvánulásától, még ha nem is világos, hogy a becsvágy vagy az invenció felé billen a mérleg nyelve.

A Hunyadi Lászlóval az Operaház régi, már-már szimbolikus kötelességet vesz a nyakába.

Erkel Ferenc két nagy operája, ez s a Bánk bán Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv csonkított átdolgozásában kerültek a repertoárba a világháború előtt, és csak az utóbbi évtizedek lassan formálódó törekvései vezettek odáig, hogy a Werketreue szellemében helyreállítsák az eredeti, szerzőhöz hű verziókat. Az Erkel-dalművek problémáiról sokan írtak már, megoldásukat annál is több színházcsináló érezte feladatának. No, persze a Nádasdy–Oláh-páros éppúgy a Hunyadi László megmentésére esküdött fel, amikor pszichorealista szellemben eszközöltek módosításokat a művön, a Tallián Tibor-féle szerzőhű kottakiadásból azonban kiderült, hogy jobb és méltóbb az ősváltozat. Tíz évvel ezelőtt az Opera ebből készített CD-lemezt, s most, az öt év alatt felújított ház is ezzel nyílik meg.

S közben nem csak a Hunyadival van feladata az Operának.

Az utóbbi években az intézmény vezetését sok szakmai és közönségbírálat érte, amiért elhanyagolja az énekeseit, önkényesen oszt szerepeket és megfojtja a vidéki operajátszást. Még több rossz szót kapott a régi vonalas rajongóktól, akik Regietheater helyett festői díszleteket és tenyerüket az ég felé fordító énekeseket követelnek. Gyarapodhattak az ősz hajszálak a fejtetőkön, mert a tavaly átadott Eiffel Műhelyház épp a keskenyebb, modernebb vonalat szolgálja, a hatalmas Erkel Színházban pedig lehetetlen folyton telt házat csinálni. Most viszont gyönyörű a látvány, mintha képeskönyvet nézegetnék: Zeffirelli-utánérzés, telt ház, a szereposztás is jó. Konstellálnak a csillagok, az igazgató legalábbis rendbe állította őket.

De mit gondol az első rendezését jegyző Ókovács Szilveszter a Hunyadi Lászlóról?

Az előadás nem aktualizál, nem teszi történelmivé a történetet, az opera jelentésmezeje ugyanis nem történelmi, hanem mitologikus. Hunyadi László, a törökverő fia felőrlődik az idegen uralkodó és a vele kollaboráló galádok között, a kétfelől leselkedő veszélyt pedig Cillei és Gara nádor, valamint az idegességében németül toporzékoló V. Lászlót jeleníti meg.

A tragikus vég – miként a Nyugat és Kelet satujába szorult ország történelmében annyiszor – elkerülhetetlennek tűnik.

Hiába, hogy a tájékozott néző tudja, Mátyás, aki ekkor még gyerek, királyként nem torolta meg bátyja halálát, és a históriában csak évszázadokkal később, a reformkor művészei találtak tökéletes sorsallegóriára. Ezt olvassuk Arany balladájában, ezt látjuk Benczúr Gyula és Madarász Viktor képein (a két festmény eredetijét egyébként most az Operaház Vörös Szalonjában lehetett megcsodálni). Fodor Géza szavaival: a Hunyadi László „egy nemzeti mitológia szép művészi megörökítése” – minden más megközelítés tévút és hatástalan.

Ókovács Szilveszter jó érzékkel alakít a szövegen, hogy érthető legyen, megmaradjon archaizáló íze, de illeszkedjék a prozódiához. A mítoszt további elemekkel tarkítja. A színpad közepén helyezi el Hunyadi János katonaládáját, amely örökség és szimbólum egyben, pecsétes papírok, könyvek, levelek kerülnek elő belőle, és a koronázási pallos, amelynek eredetije a Parlamentben, a korona mellett van, a rendező szerint akár a törökverőé is lehetett. Rozgonyi Sebestyénből szélkakas válik, olyasféle, aki a maga hasznáért pártoskodásra, ármányra, kicsinyességre hajlandó, végül azonban csak sikerül a jó oldalra állnia.

A rendező leghatásosabb ötlete az a pisztolylövés volt, amely a III. felvonásban Gara nádortól érkezett, és Hunyadi László combját érte. Talán ismeretes, hogy a korabeli történetírók számára a lőfegyver éppolyan izgalmas témát jelentett, mint ma a kiberhadviselés, és sokan (többek között a török Ibn Zunbul) megegyeztek benne, hogy a kardpárbajjal szemben, amelyben legalább érdem a vitézség, a puska és a pisztoly a gyávaság és morális gyengeség jele. Amikor a színpadon elpukkant Gara fegyvere, és megsebesítette Hunyadit, az antihős nemcsak álnokságáról tett bizonyságot, de néhányan zavartan súgtak össze a közönség sorai között: hiszen van még áriája! Amit aztán Hunyadi el is énekelt, a sebesüléstől sántítva.

Máskor öncélú lenne, most egyenesen elvárás volt, hogy a produkció a ház minden lehetőségével eldicsekedjék.

Egy-egy megfelelő időben elsüllyedő vagy felbukkanó asztal és trónus jelezte, hogy az új színpadtechnika milyen halk és gyorsan szcenikai megoldásokat enged. A II. felvonásban, amikor Gara nádorral az élen – valódi lovon ülve! – bevonul a király kísérete Temesvárra, a forgószínpad is bemutatkozott, és pár másodperc alatt pazar belátást nyitott a tér mélységébe, amit a közönség tapssal jutalmazott. Palotást a Balettintézet apró növendékei jártak (Solymosi Tamás koreográfiájára), a gyermek- és a felnőttkar többször is megtöltötte a színpadot. Lisztopád Krisztina díszletei és jelmezei pompás látványt nyújtottak, parókák, kosztümök, dolmányok és fegyverek tucatjai forogtak a néző szeme előtt. Hatalmas kandalló előtt zajlott Erzsébet, László és Mátyás tercettje, grandiózus látvány volt Gara Mária és a címszereplő esküvője, a szememet legfeljebb az szúrta, hogy Nándorfehérvárt és Budát egyazon díszlet ábrázolta az I. és a IV. felvonásban.

A Hunyadi-mítoszhoz persze nagy formátumú hősök kellenek,

és jóllehet az Operaház a lehető legjobb szereposztásban vonultatta fel művészeit, ikonikus alakítást csak a Szilágyi Erzsébetet éneklő Kolonits Klárától hallottunk. Az énekesnő remekelt a trillákkal, oktávokkal és szekvenciákkal díszített, híresen nehéz La Grange-áriában, megindított a tercettben, és minden mozdulatában királynői tekintélyt parancsolt.

Miklósa Erika sem először öltötte magára Gara Márai szerepét, de III. felvonásbeli cabalettájának magas regiszterétől akaratlanul is összerezzentem. Erdős Attila tökéletesen játszott és énekelt Rozgonyi szerepében, Balga Gabriella a gyermek Mátyást szinkronizálta szépen. Pataky Dániel hosszú szőke parókában, a bundapalástban egy gyenge, karizma nélküli uralkodó portréját mutatta V. Lászlóként. Cilleit, a cselszövőt a nagyhangú basszus, Palerdi András dörögte, kár, hogy a vért kispórolták a meggyilkolásából. A másik antagonistát, Gara nádort Bretz Gábor keltette életre, akihez a démoni hősök mellett (Sarastro, Mefisto) jól illik a cselszövő is. Azt is megbocsátották neki, hogy áriája után, a „holt időben” főhajtással fogadta a tapsot.

A Hunyadi persze Hunyadin múlik, és a rendező ezúttal Brickner Szabolcsba vetette reményeit,

aki az évadban Taminót és Don Josét is énekel majd. Egy ilyen héroszhoz kiállás és varázserő szükséges, s ha az nincs, illik legalább eljátszani, Brickner azonban, nyilván, mert nem vezették, inkább sodródott, mintsem valódi főszereplővé vált volna. Ha nem az ősváltozatot halljuk, Hunyadinak lehetősége van lángolnia, mint a verista hősöknek, ezúttal viszont emberfeletti embernek kell lennie, aki meg sem rezdül, ha igazságtalanság éri, méltóságával mégis beragyogja a színpadot. Pedig a tenor vocéja impozáns, sőt a legjobb, amit az utóbbi években magyar énekestől Budapesten hallottam, mélyen meghatott az utolsó felvonás Cavatinájában.

Ókovács tartogatott még egy csavart a kivégzési jelenetben:

a hóhér maszkja alatt Rozgonyi volt, a negyedik ütést pedig Gara mérte a nemes főre. A kóda sietős volt, de izgalmas egyben.

Az Operaház Zenekarát Kocsár Balázs vezényelte, az együttes érett, tiszta hangon és nagyon drámai erővel játszott az első premieren. Mit lehet még mondani? Fiaim, csak énekeljetek!

Fotók: Magyar Állami Operaház/Berecz Valter