A nagypolgári játékok még a felnőttek szórakoztatását szolgálta: a férfiak a kőépítőkből a kor legújabb vívmányainak kicsinyített mását építették meg, a hölgyek pedig a szalonban állították ki porcelánbabáikat. Az Óbudai Múzeum játéktörténeti kiállításában tartott tárlatvezetésen ezektől a játékoktól indulva a szocialista időszak játékaihoz jutottunk el.
A Játék a városban 2016-ban nyitott meg, a korábbi, ma már elavultnak számító, 1977-es tárlatot váltotta. A kiállításrendezési koncepció is elmozdult az előzőtől, ahol még külön szerepeltek a fiúknak és lányoknak készített játékok. A mostani elrendezés városi térbe helyezve vizsgálja, hogy az egyes korokban hogyan épül fel a gyerekek mikrokozmosza. Maga a tér is olyan, mint egy város, különféle szigetekre tagolódik, az egységek egymással szoros kapcsolatban állnak, ezáltal nem is beszélhetünk lezárt és jól körülhatárolható kategóriákról.
A Budapest Art Week részeként tartott tárlatvezetésen Oroszi Diana elsőként a múzeum legkorábbi játékait mutatta meg. A gyűjtemény legrégebbi darabjai az 1860-as évekből származnak. Megtudtuk, hogy ezek a nagypolgári játékok még nem a gyermekek számára készültek. A felvilágosodás előtt nem volt szempont a gyermekek szórakoztatása és tudatos nevelése, ennek megfelelően a 18. századi játékok a felnőttek számára nyújtottak felüdülést.
A legkorábbi játékok között szerepelnek a férfiak számára készített kőépítők, amelyek az akkori ipari vívmányokat modellezték le. A jellemzően 3-4 havi átlagfizetésért megvásárolható készletekhez igényes metszetes füzetek is tartoztak, amelyek részletesen megmutatták, hogy mit és hogyan lehet építeni az adott készletből. Az Anker kőépítőket a második világháborúig gyártották, ezt követően fokozatosan megjelentek az egyszerűbb, szerényebb, de továbbra is minőségi építőjátékok, amelyeket a könyvkiadók gyakran karácsonyi kiadványaik mellé csomagoltak.
Szintén a férfiak számára készültek a különféle vasúti modellek. Egyes változataiknál a mozdonyok fűthetőek voltak - így előfordult, hogy a játék közben bekövetkezett tűz miatt ki kellett hívni a tűzoltókat. Az 50-es évek végén megjelentek a pénzverdei vasutak, amelyek szerényebb kivitelezésűek voltak, mint a korábbiak, de még ezek is luxuscikknek számítottak: az Előre nevű típus például egy havi átlagfizetésbe került. Habár ezek a vonatok aprólékosan kidolgozottak, a hozzájuk készített kiegészítők nem teljesen kompatibilisek velük, és minőségükben is silányabbak. A pénzverdei vasutakat csak 5 éven át gyártották, őket követték a PIKO készletek, amelyek megfelelőek voltak ugyan, viszont a vonatok már műanyagból készültek.
A kiállítás következő nagy egysége a babák vitrinjei, ahol a különféle típusok mellett megismerhető készítésük technológiai háttere is, valamint a híres porcelángyárak luxusbabái is megtekinthetők. Megtudtuk, hogy a játékbabákat a fejrészük alapján lehet datálni, például a porcelánbabák Magyarországon az 1860-as évektől jelentek meg. Ezek még szalonbabák voltak, tehát nem játékra tervezték őket, sokkal inkább presztízsértékük volt.
A központi térben nagyon sok babaházat lehet megtekinteni. A rendezés során nem az volt a cél, hogy komplett enteriőröket rendezzenek be, inkább egy-egy hangulat megragadása volt a kurátorok szándéka. Megnéztünk többek között egy nagypolgári szatócsbolt miniatűr változatát, ahol minden részlet egy valós üzlet kicsinyített mása, minden pontosan kidolgozott és mozgatható. Megfigyelhető, hogy a korral előrehaladva az egyes elemek egyre inkább rögzítettek és jelzésértékűek lesznek, ami nemcsak a tömegtermelés következménye, hanem az is, hogy ezek a bútorok már a gyermekeknek készültek, és egyre fontosabbá vált, hogy a játék során ne kapjanak mindent készen, hanem használják a fantáziájukat is.
Kiemelt vitrint kaptak a kiállításon a különféle vigasztárgyak is. Megtudtunk, hogy a klasszikus medvék és a játékmackók között a különbség jellegükben rejlik: míg előbbik az emberhez hasonló felépítésűek és inkább dísznek készültek, addig az utóbbiak ölelni való puhaságok.
A kiállítás a mesekönyvek evolúciójával is részletesen foglalkozik. Itt megint szó esett arról, hogy a felvilágosodás korában terelődik a figyelem a gyerekekre, ekkor kezdenek el pedagógiai szempontok szerint is foglalkozni velük, így ekkoriban jelennek meg az első, kifejezetten nekik szóló kiadványok is. Elsőként még többnyire német meséket dolgoztak át, a gótbetűs, metszetes kötetek voltak a jellemzőek, majd Benedek Eleknek köszönhetően egyre inkább megjelentek a magyar kiadók, a magyar szerzők és a magyar illusztrátorok is.
A második világháborút követően elindult egy amerikanizációs folyamat. Megérkeztek a Disney-mesék magyarra átültetett változatai, amelyek köszönő viszonyban sem voltak az eredeti szöveggel. Idővel megszülettek a klasszikus magyar mesék is, amelyek közül kiemelkedik a Sebők Zsigmond-Mühlbeck Károly páros által létrehozott Mackó úr, aki több mint száz éven át boldogította a gyermekeket, egy idő után Dörmögő Dömötör néven újjászületve.
A társasjátékoknál elhangzott, hogy ezek a libás, létrás táblák, sőt még az ugróiskola is tulajdonképpen az emberi életet modellezi, hiszen a játékok az élethez hasonlóan teli vannak kihívásokkal, megoldandó rejtéllyel, majd az egyes lépéseket végigjárva egyaránt véget érnek.
A társasjátékokat követően megismerkedtünk a Lego történetével, amit Ole Kirk Christiansen talált fel. Az eredeti készletek elemei még faillesztékkel kapcsolódtak egymáshoz. A szocializmus természetesen ebből a játékból is megszülte a saját verzióit, melyekkel csupán annyi volt a gond, hogy szétszedhetetlennek bizonyultak.
Itt találhatók még az egyéb fém- és műanyagépítő készletek, valamint a Lemezárugyár játékai is, amelyek legfontosabb darabjai külön vitrint kaptak.
A kiállításon széles válogatás szerepel még a különféle játszótéri játékokból, ezek között az egyik legizgalmasabb az a szovjet játék, amely egy hintaló és egy bicikli fúziójából született meg. Ez a tipikus példája annak, nem elegendő a szándék, ha a végeredmény nehezen használható, és sokszor nem úgy működtek, mint ahogyan azt a tervező elképzelte.
A tárlat legnagyobb vitrinjében szerepelnek a magyar játékkereskedelem legjellemzőbb tárgyai: külön egységben tekinthetjük meg, hogy mit láthattak a nagypolgárok, az 50-es évekbeli gyermekek és a tomboló szocializmusban élt kicsik a kirakatokban.
Ebben a válogatásban is megmutatkozik a kiállítás meghatározó gondolata: a nagypolgárok játékai részletgazdagabbak, értékesebb anyagokból és jellemzően kézzel készültek, míg a szocialista játékok szerényebbek, kevésbé értékesek ugyan, ám legalább valóban gyermekek számára készültek
