Magamon kívül (2009), Bányaidő (2015), Módosítás (2022) – ebben a sorrendben jelentek meg eddig Fekete Richárd kötetei, az első még Király Odett néven. Úgy fest, pár évet megint várni kell, mire ismét felkerülhet egy újabb darab a könyvespolcom megbecsült helyére, bár mint kiderült, 2013-ban egy egész kötetnyi írás végezte a süllyesztőben.
„Minden, amit nem dobtam ki a kukába az elmúlt hat évben, benne van”, mondta a szerző.
És húsz év múlva, húsz tartalmas, karcos év múlva, ismétlődik meg többször a kávézó tetőterében. A költő először Kielégítő válasz, majd Láthatás című versét olvasta fel. Ismertem őket, többször olvastam mindkettőt, csontvelőig hatoltak már a konyhaszéken ülve is, így pedig még inkább.
Megtudtuk, hogy a Módosítás technikailag már két évvel ezelőtt kész volt, de azt érezte, „kilóra nincs meg”, nem volt elég vers. Ezért belekerült egy korábbi ciklus, amivel együtt elfogadta a kiadó, de Richárd mégis úgy döntött, hogy enélkül jelenjen meg, így állt össze végül tizenhat vers, tizenhat tartalmas, karcos írás egy teljes egésszé.
„A családi életközösség felbomlásán, majd az ebből való felépülésen vezet végig a könyv”, mondta Pion István, aki többször is hangsúlyozta a Módosítás talán legáthatóbb jellemzőjét, az érzelmességet. „Az érzelmesség sok kockázatot rejt magában általánosságban és a költészetben is” – vetette fel Pion, majd megkérdezte, hogyan vélekedik erről beszélgetőtársa. „Toleráns olvasó vagyok”, kezdte a költő, aki állítása szerint egyedül a „biztonsági versektől” lesz ideges. Vannak terhelt, elvont fogalmak, amelyeket elméletileg nem írhatnak le, ez pedig mérhetetlenül zavarja: „Ha bármit nem írhatunk le, kisebb a homokozó, és ha kisebb a homokozó, kevésbé buli a játék.”
A témakört bontogatva kitértek az érzelmesség megjelenésére a magyar lírában,
mely feltehetőleg a népi költészetre vezethető vissza. A költő elmonda, a terhelt fogalmak kimondásától, a pátosztól nem mentes ez a kötet. Referenciapontként Kemény István neve merült fel. Pion szerint reális a párhuzam, ám szerinte – Kemény Istvánt és műveit hiába nem lehet senkihez és semmihez hasonlítani – Fekete Richárd sokkal radikálisabban, merészebben nyúl ezekhez az eszközökhöz verseiben. A korábbi kötetekről született írások alapján fogalmazta meg, mi lehetne a Módosítás pár soros kritikája:
Módosítani nem kell, félnetek jó lesz.
Módosítani, nem kell félnetek, jó lesz.
Az olvasás egészét uraló érzelmesség mellett második erőteljes jellemzőként a hétköznapi nyelv használata merült fel. Felmerült a költői (!) kérdés: le lehet-e írni egy versben, hogy szeretlek? Elárulom a választ: igen.
Pion kitért rá, hogy sokszor érezte, hogy ha ezt egy gyermek olvasná, nagyon sok mindent fel tudna fejteni – persze sok mást nem –, de összességében felsejlettek neki a gyerekirodalom hatásai a verseken. Fekete Richárdtól valóban nem áll olyan távol a terület. A kötet egyik karaktere egy gyerek, így megjelenik ilyen tekintetben a reprezentáció is. Fekete egy vidéki főiskolán tanít, tanítókat képeznek, itt is kapcsolatban van a gyermekirodalommal, ezenfelül pedig van egy lánya, értelemszerűen emiatt is sokat olvas a műfajból.
Nehezen tudná elképzelni, hogy mindez ne lenne hatással a szövegekre, de amikor az egyik anyag verse bekerült a Felhőpárna című, elmúlásról, valaminek a végéről szóló írásokat egybegyűjtő, gyönyörű gyerekvers-antológiába, akkor azért meglepődött: az Angyal című vers egy kisgyerek karakterrel egybeforrt angyalról szól, aki ül egy felhőn, és azon gondolkozik, hogy leugorjon-e. Ezután az említett vers felolvasása következett, hogy mindenki maga dönthesse el, minek tekinti. Ugyan a vers egy sor kivételével 10-11-es jambikus szöveg, ami aligha gyerekvers-forma, messze van a megszokott versritmustól, de bátran ajánlom mindenkinek, hogy elmélkedjen ezen – a kötet összes többi alkotásával együtt.
A beszélgetés utolsó részében az irodalom gyógyító ereje került szóba. A kötet első verse, az Ünnep egy válás történetét meséli el, az ezt követő alkotások ehhez kapcsolódnak.
Pion terápiás könyvnek nevezte a Módosítást, azt mondta, nem kell válófélben lenni, sem elválni ahhoz, hogy adni tudjon. Tapasztalatból mondhatom, hogy ez így igaz. Az irodalom társadalmi hasznáról, a versterápiáról beszélgetve a költő elmondta: „Nem akartam segítőkönyvet írni, de végig bennem volt, hogy megoszthatóvá váljon. Lebegtek előttem fiktív arcok, akik tudnának ezzel mit kezdeni, akiknek ez azt üzenné, hogy igenis van kiút a szarból.” Én is csak ehhez tudok kapcsolódni. Ugyan nem váltam el még soha – remélhetőleg nem is fogok –, de álltam már egyedül hagyva, megalázva egy sötét szobában, amikor úgy tűnt, sosem tisztul már ki az ég. Aztán persze kitisztult, ehhez valamennyi idő kellett, aztán még több, és nem utolsósorban az érzés, hogy nem vagyok egyedül.
Hiába nem segítőkönyvnek készült, de sokféle értelemben, sokféle szempontból és leginkább sokaknak lehet mégis nagy segítség.
A végén a szerző a kötet egyik utolsó versét, a Mesét olvasta fel. Túl a váláson, az elmúláson, minden fájdalmon, oldalán az elnémított harmadikként jelen lévő közös gyermekkel végül csak megérkezett a reggel valakivel. Elmesélem a mosolyod, kezdődik a vers. És végérvényesen kiderül, hogy le lehet írni: szeretlek. És jó is, hogy valaki megteszi ezt.
Hallgattam, ahogy Fekete Richárd sétál a módosított életében. Meséli a mosolyt, a mérsékeltet, a gyakorit, a tisztát, a távozót, az érkezőt, a kábát. Én pedig értem, érzem és elhiszem. És örülök neki, nagyon örülök.
Fotó: Kállai Márta
