? Hogyan jutott eszébe a nyolcvanas évek elején egy kisfiúnak Gyergyóremetén, hogy operaénekes legyen?
? Gyerekkoromban arra gondoltam, hogy földhöz közeli ember maradok. A szüleimnek mindig volt telkük, amin imádtam velük dolgozni. Amikor Gyergyóremetéről Csíkszeredára helyezték át a családunkat, városi gyerek lettem, de a föld szeretete megmaradt a mai napig. Az opera akkor jelent meg az életemben, amikor édesanyám énekversenyekre vitt, amelyeket általában megnyertem. Csak kiálltam és produkáltam magamat, nem érdekelt, ha valakinek nem tetszik. Bátyámból neves zenész lett, így egyre inkább beköltözött a zene az életünkbe. Általános iskolás koromban több hangszerrel is próbálkoztam, de egyikkel sem sikerült azokat az érzelmeket kifejeznem, amit a saját hangommal. A gimnáziumot már egy zenei líceumban végeztem, az egyetemet Kolozsváron és Nagyváradon, ének szakon. A mesterem Marian Boboia készített fel rá, hogy Pestre jöhessek. A harmadik évben még hazajártam, de a dékánnak az volt a véleménye, hogy nem tudnak olyat tanítani, amit egy operaházban ne tapasztalnék meg. Elengedtek, de vizsgázni hazajártam. Ez a kétlaki élet ma is megvan, Münchenből járok haza Budapestre.
? Mikor állt először operaszínpadon?
? Aradon, 2001-ben debütáltam egy operettben, az Orfeusz az alvilágban címűben. Plútót énekeltem, ami egy tenorszerep, holott akkor basszus voltam. Tizennyolc évesen nagyon élveztem a próbákat, de zenekarral korábban nem találkoztam. Az első közös próbánkon értettem meg, hogy a karmesternek, a zenekarnak, a rendezőnek és nekem, az énekesnek is külön világa van, a legfontosabb, hogy ezeket összehozzuk. Aradon derült ki számomra, hogy milyen komoly munka együtt dolgozni ennyi emberrel. Az első fellépésem mesebeli élmény volt, egy fiú állt a színpadon, aki körül megszűnt a világ és csak a szerep maradt. Az első budapesti fellépésemen, az Erkel Színházban, Biberachot énekeltem 2005 szeptemberében. Utána kértek fel a Don Giovannira, ami elképesztően nagy lehetőség volt nekem. Jó kritikákat kaptam, akkor még olvastam őket. Első menedzserem, Marton Zoli bácsi ? a világhírű Marton Éva férje ? tanácsolta, hogy ne tegyem, inkább mindig legyen néhány ember, akinek adok a szavára. Édesapám gyűjti a rólam megjelent írásokat. Ez a szakma a máról szól, és bár tervezek a jövőre, a legfontosabb, hogy mindig az adott pillanatban legyek a legjobb.
? A pesti Operaházban szépen indult a karrierje, sorra kapta a főszerepeket. Miért ment mégis külföldre?
? Ki kellett mennem Németországba. Huszonhárom évesen az álmodott ?A? kategóriában is meg kell állnom a helyem. Bizonyságot akartam szerezni arról, hogy tényleg ezt a szakmát kell-e csinálnom, mert még nem késő váltani. Sem angolul, sem németül nem beszéltem, a románt kényszerből tanultam meg, bár később megszerettem. Az első müncheni évad végén már németül tárgyaltam az intendánssal a továbbiakról. Nagyanyám azt mondja, hogy annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz. Minden nyelv formál, átalakítja, befolyásolja a gondolkodásodat, remek tapasztalat minden külföldön, más közegben töltött idő. Új ízek, új színvilágok, új rendszer, ez mind izgalmas és nagyon jó dolog alkalmazkodni. Münchenben gyorsan megtaláltam a helyemet, ott megvan a kollegialitás. A színház kicsit nagyüzem, nincs meg az a szellemiség, mint Budapesten. Olyan ez, mint Anyu főztje, mert én a pesti Operát tartom az anyaházamnak, München pedig, mint egy nagyon elegáns párizsi étterem, ahol kiválóan főznek, de mégsem házi koszt.
? Mennyire befogadó a közönség Münchenben? Nyitottabbak az újdonságokra?
? A legnagyobb különbség az: odakint érezni a nézőkön, hogy megengedhetik maguknak a jegy árát. Amikor Münchenben hónapokkal a bemutató előtt elkezdik árulni a belépőket, már az első nap elfogy az összes. Sőt, vannak olyan premierek, amelyekre előfoglalásban elkelnek, holott talán még a koncepció sem született meg a rendező fejében. Kíváncsiak az újra, a kortárs darabokra és a modern rendezésre is, főleg a pesti viszonyokhoz képest. De voltam olyan helyen Németországban, ahol egyszerűen nincs helye kortárs operajátszásnak. Azok a barátaim, akik itthon szeretnének kortárs operajátszást csinálni, gyakran panaszkodnak. Azt hallom tőlük, hogy Pesten nem vevők az újra, pedig szerintem a kíváncsiság megvan a magyarokban is.
? Említette, hogy amikor megérkezett Németországba, nem igazán beszélt még idegen nyelveket. Hogyan sikerült kapcsolatokra szert tennie a kezdeti időkben?
? Románul az egyetemen tanultam meg. Elsőévesen fordult elő először, hogy egy társaságban akcentus nélkül tudtam beszélgetni, és nem tudták megmondani rólam, hogy magyar az anyanyelvem. Azóta bármerre járok, mindenhol találkozom románokkal. Természetesen van köztük néhány politikailag bizonyos dolgokban megtévesztett is, de aki külföldön él, azokkal mindig élmény találkozni. A magyarok egy kicsit hidegebbek először, mintha azt kérdeznék: ?Ez most mit keres itt?? Nekem ez furcsa, én székely vagyok, a székelyek híresen befogadóak és segítik egymást. Münchenben rengeteg magyar él, ötvenhatosok és a gyerekeik. Úgy néznek a most érkezőkre, mintha az nem lehetne más, mint takarító vagy kertész. Mikor megérkeztem, felhívtam a müncheni katolikus missziót, akik segítettek. De az ottani magyar közösségben nagyot csalódtam. Néhányszor elmentem egy-egy programjukra, de legtöbbször azzal kellett szembesülnöm, hogy mindig van valaki, aki széthúzást kelt.
? Mostanában milyen szerepek foglalkoztatják?
? Egy művészembernek sokoldalúnak kell lennie. Gyerekként báboztam, néptáncoltam, autó- és hajómodelleztem, sportlövészeten voltam, színészkedtem, számítástechnika körbe jártam. Ugyanígy vagyok a szerepekkel, mindenbe bele tudom élni magam A kis szerepekből magamban hatalmasat csinálok. Mint a Jézus élete és a Lator című filmek. Az elsőben csak rövid ideig szerepel a lator, de neki is van egy története, amit a másik filmben meg lehet mutatni. Úgy érzem, Isten a tenyerén hordoz, olyanokat énekelhetek, amelyek érdekelnek még akkor is, ha hangilag nem mindig felelnek meg. A Rajna kincsében Donnert játszottam, ami nem egy nagy szerep, de szerettem csinálni. Annyira beleélem magam, hogy az előadás végére teljesen lefáradok. Ezért mondják azt, hogy ezt a szakmát lábbal is bírni kell. Münchenben adtak egy-két kisebb, de fontos feladatot. A jövő évadtól már nem kapok ilyen szerepeket, én leszek az egyetlen státuszban lévő bariton a társulatban, aki csak főszerepeket énekel. A Staatsoperben jelenleg összesen huszonöt közalkalmazott énekes van, a többiek vendégek: többek között olyan művészek, mint Jonas Kaufmann és Nina Stemme, vagy Anja Harteros, akivel nagyon jóban vagyunk. Úgy érzem, Münchenben most is az operajátszás aranykorát éljük, rendkívüli érzés ilyen művészekkel együtt énekelni. München mellett visszatérő vendége vagyok a londoni Covent Gardennek, a berlini Deutsche Opernek, a bécsi Staatsopernek, és más rangos színházak is érdeklődnek irántam. Már van egy kis rajongótáborom itthon és Münchenben, ami nagyon jó, mert az ember érzi, hogy van értelme annak, amit csinál. Nemrég egy müncheni előadás után több mint száz autogramot osztottam ki. Volt, aki az internetről kinyomtatott képemet hozta magával, akadt olyan, amin nem én voltam, csak hasonlított a fotó. Olyankor odarajzoltam magamat mellé. Úgy érzem, mindenem megvan, Münchenben jó szerepeket kapok: jövőre éneklem Figarót, a Bohéméletben ismét én leszek Marcello. A Bohémélet a szívem egyik csücske, úgy érzem, tudok bele valami pluszt adni. Kevesebb előadásom lesz Münchenben, aminek örülök, mert sok vendégszereplést vállalhatok, Bécsben a Szerelmi bájitalban fogok fellépni, Stuttgartban Amfortas leszek, Berlinben Wolfram, Párizsban Almaviva gróf. Nemrég kértek fel egy londoni Szerelmi bájitalra, de nem szoktam ennyire előre gondolkozni a jövőn. Ha egy darabra készülök, mindig az adott pillanatra figyelek, legjobb tudásom szerint megélem azt. Úgy érzem, nekem jót tesz az, ha mindig más szerepek és kihívások jönnek.
? Április közepén új szerepben mutatkozott be Pesten. Milyen figura A sevillai borbély?
? Nagyon szeretem Figarót. Van olyan szerep, ami jól áll az embernek, más meg kevésbé. A figura titka az énekes személyiségben van, valaki vagy Figaro vagy nem. A borbélyhoz kicsit agyafúrtnak kell lenni, úgy érzem, ez bennem megvan. Én akkor nyugszom meg, ha már az előadás előtti skálázáskor a hangom könnyedén szól. Oda kell figyelnem a magasságokra, a levegőre, a kifejezésre, hogy a pozíció ne változzon a magas hangoknál. Nem nagy titkok ezek.
