A biológus, nyelvkutató Sipos Ferenc a forgalomban levő, eredetmagyarázó névtárakhoz megvesztegetően hasonlító keresztnév-kalauzt jelentetett meg a Noran Libro Kiadónál. Szép sorjában követik egymást a nevek, Abigéllel, Achillesszel, Adalberttel kezdve, Bódogon, Boglárkán, Dezsőn, Dianán, Katalinon, Kázméron és a többin át Zsomborig, Zsuzsannáig, kemény háromszázötven oldal terjedelemben. Ha bárhol belelapozunk a műbe, ismerősen szakszerű, jól áttekinthető névmagyarázó okfejtésekkel találkozunk. Két-három percig akár a lehető legkomolyabban is vehetjük a szellemes című Nevében él a nemzet[t] szócikkeit (a poént csak a fűzöld fedlap emeli ki: a bordó betűkkel nyomtatott nemzet szóhoz tapasztva fehérben díszeleg a második t betű, egyesítve nemzetet és nemzettet). Elég azonban figyelmesebben böngészni az említett Achilleszt, mely (állítólag ? és többé-kevésbé valóban) ?ógörög férfinév magyarosított formája?, de ?Nincs rokonságban a baskíriai ősmagyar Akileusz keresztnévvel (utóbbi jelentése: ?aki leúszik hosszában a folyón?). Ez bizony a tónaludátusz, a tavon átúszó lúd délibábos ?latinságára? emlékeztet.
A Nevében él a nemzett ?a magyar keresztnevek részletes eredettörténete? alcímmel szerveződött könyvvé. Egyik alapeszméje, hogy a magyar keresztnevek döntő hányada magyar eredetű: ?ősmagyar?, ?ómagyar?, ?protomagyar?, ?archomagyar?, ?patinás magyar?, ?homoksivatagi délmagyar?, ?dél-uráli barlangleletekből ismert, tősgyökeres magyar? név. Így a szerző a nemzet- és történelem-felfogás vadhajtásait, a számos vitatható vagy túlhajtott nézet loncát azzal nyesegeti-törögeti, hogy burjánzani engedi. A nyelvészeti levezetések ? magyarán: komolykodó ?szak?szavakkal (például: pa- ?kopó előtag?, vö. Tamás ? Patamás) megtámogatott néveredet-paródiák ? mögött esszéisztikus-publicisztikus, nevettető-elgondolkodtató célzatú história-kritikai és tudománygyomláló szemlélet, állásfoglalás húzódik: a kötet hozzászólás az akár nyelvészeti, akár más alapon történő, kizárásos-leszűkítő múlt-, nyelv- és történelem-felfogások, a tudósi fontoskodás és monolit véleményalkotás ellenében.
Néha elsőre kiviláglik a stikli, a címszó szóviccel, egy stand-up komedista mikro-számával ér fel. Sára: ?ősi, képfestő magyar név? ? ?S-ara? alakban (=?kígyótestű menyasszony?) ük-ük-ükapáink asszonyainak ?szinte már elképzelhetetlen hajlékonyságát?, ?buja tekergőzését? fejezte ki, mivel ?a legmenőbb bajadérok a régmúlt időkben képesek voltak egy kétcentis karikán átbújni? (a szexuális kiindulású névképzés igen gyakori Siposnál). Máskor a névvadász pontosabban céloz, olyasmit is befoglal, ami hellyel-közzel nyelvészeti tény. Emőke ? ?Volga-menti ősmagyar név? ? eredetileg ?emlőke?-ként dicsérte volna a női test szépségét. Olyannyira, hogy ?a jászsági kunok? a mélabús Emóka és a ?hosszú combokat felidéző? Emuka változatát is kedvelték ? úgymond ? a középkorban. Utónévkönyveink az Emő, Emőke etimológiáját valóban ? egységesen ? ?szopó, csecsemő? jelentéssel, vagyis az emlő szóval való kapcsolattal etimologizálják (még elemibb összefüggésben az 1138 óta adatolható, az uráli korból származtatott emik: szopik igével, s ezért az emse: anyaállat szóval). Sipos szerint egyébként a M betű ?több ezer éve a kétcsúcsú női mellkas, vagyis a nőiesség világszerte elterjedt szimbóluma?. Például az Emma női név valóságos tobzódása ennek. (Hogy Emmától miként juthatunk el a hamburgerig, azt már ki-ki olvassa el maga.) A szavak-nevek alaki faggatása sokszor a rokon képződmények felé tereli a derűs nyelvi kalandozást. E tekintetben egy kevésbé ismert és szigorúan tudós névkönyv, Fekete Antal Keresztneveink, védőszentjeink című munkája annyiban rokona új eligazítónknak, hogy abban a piarista paptanár névtanász a védőszent oltalmába nem rendelhető nevekhez keresett ? hangzás, naptári közelség vagy egyéb okán ? patrónust, patrónát. A szerinte valószínűleg először Gárdonyi Géza által A láthatatlan emberben alkotott-alkalmazott Emőke névhez a szeplőtelenül fogantatott Boldogságos Szűz, vagyis (Maria) Immaculata nevét (Immakuláta) társította.
Remek, színvonalas szórakozást biztosít a Nevében él a nemzett, még ott is, ahol írója nem tud parancsolni poénhalmozó kedvének, és ismétléssel, elnyújtással sulykolja tartalmas agyszüleményeit. Mindösszesen legalább annyira a nevekben ? névadásban, a nevek népszerűségében, a népetimológiában, a nomen est omen elképzelésekben ? testet öltő, történelmi gyökerű, a tömegkommunikáció és a bulvár(sajtó) által formált társadalmi tudat látleletét kapjuk, mint amennyire vicces-kabarés név-cincálást. A nyelvészetből doktorált Karinthy Ferenc, az egyperceseket papírra vető Örkény István lehetne a mű legjobb ajánlója. Azt azonban ők sem erősítenék meg, amit már a borító hirdet: ?Most már nyugodtan kidobhatja a többi kitalált névmagyarázatot?.
