Edvard Munch radikális modernségével meteoritként robbant be a berlini művészeti életbe, először nem is nagyon tudtak vele mit kezdeni. A norvég szimbolista provokatív, expresszív erejű képei Berlinben kirívónak számítottak, ám erőteljes hatást gyakoroltak. Központi szerepet játszott abban, hogy a modernizmus számára kikövezze az utat. Berlinben 1892-ben egy kiállítási botrány kapcsán vált ismertté a neve, tíz évvel később már egész Németország tudta, hogy kicsoda, 1927-ben pedig a Nationalgalerie Berlinben óriási retrospektív kiállítással írta be magát a kánonba.
A kiállítás tematikus egységekben halad az érkezéstől a kiteljesedésig, és reflektál arra, hogy Munch milyen téren volt újító. Engem elsősorban a litográfiái és a grafikái nyűgöznek le. Elképesztő, hogy milyen gazdagsággal tudta egymásba szőni a vonalakat oly módon, hogy az eredmény finom és érzéki mű legyen. Bravúrosan megragadta karaktereinek érzelmi mélységeit. A testvéréről készített portré, a The Sick Child (A beteg gyermek) például egészen drámai. E 22 éves korában alkotott munkája nem sokkal a halála előtt ábrázolja kilenc évvel korábban elhunyt nővérét. A pszichológiai mélység, az arcon megjelenő halálvárás megrendítő.
És amikor már azt hiszem, hogy Munchtól engem a grafikáin kívül alig érdekel más, hirtelen olyan festményei kerülnek elém, amelyek intenzitása szinte gyomorszájon vág. A Vampire (Vámpír) vörös női alakjának érzékisége vagy az 1925-ös Woman (Nő) fluidáló felülete olyan erővel hat, hogy szinte képtelenség elmozdulni előlük. Ez utóbbi a női természet különböző oldalait mutatja meg, ahogyan Munch látta őket, de az élet körforgásáról, a fiatalságról, a felnőttkorról és az öregségről szóló tablóként is nézhetjük, továbbá a női nemhez való ambivalens kapcsolata is tetten érhető rajta. Munchnak alapvetően problémás viszonya volt a nőkkel; bonyolultnak, misztikusnak, ellentmondásokkal telinek látta őket. Így írt erről: „A nő a maga sokszínűségében rejtély a férfi számára. A nő egyszerre szent, kurva és boldogtalanul odaadó.”
A kiállítás nyitánya Munch kortársainak alkotásai közül válogat, ezeket helyezi a norvég alkotó művei közé, hogy még szembetűnőbb legyen, mennyire más volt akkor a trend. Az 1890-es évek elején nem volt túl progresszív a berlini világ. Párizsban már tombolt a szimbolizmus, míg a német fővárosban még a naturalizmus és az impresszionizmus uralkodott. A norvég művész alkotásai avantgárdak és idegenek voltak a németek számára. Első kiállításán annyira felháborodtak, hogy be is záratták.
Adelsteen Normann Summer Evening in the Lofoten (Nyárest Lofotenben) című festménye például világító, szinte már neonos színeinek köszönhetően lenyűgöző, ám Munch expresszív műveihez képest egészen visszafogott. Később lassanként értékelni kezdték Munch művészetét, és ő ennek köszönhetően bátrabbá és kísérletezőbbé vált. 1892 és 1933 között mintegy hatvan kiállításon szerepeltek a művei, külföldön is.
Aztán elkészült a magnum opus: a Frieze of Life (Az élet fríze), amit először kedvezőtlenül fogadtak, ám idővel változott a megítélése. 1902-ben, a Secession című berlini kiállításon kibővítette az eredeti sorozatot. A 22 kompozíció az élet, a szerelem, a féltékenység, az őrület, a félelem és a halál témáit járja körül. 1904-ben Max Linde lübecki mecénásnak festett dekoratív képsort, a Linde-frízt, majd 1906-ban színpadi díszleteket készített a berlini színházigazgató megbízásából, aki a Kammerspiele emeleti termének díszítésével is megbízta. Így jött létre az, amit ma Reinhardt-fríznek hívunk. Ezzel 1913-ban már óriási sikert aratott, és megváltoztatta a berlini közeg Északról alkotott képét. Ekkortól már nem romanticizálták, hanem érzelmileg és vizuálisan egyaránt intenzívnek látták azt a világot.
E fríz darabjait ma is izgalmas látni, és az installálás módja is páratlan, mivel az eredeti magasságba kerültek, így a nézőnek felfelé kell irányítania a tekintetét, hogy nézhesse őket.
1910-re Berlinben teljesen egyértelművé vált Munch hatása a német expresszionizmusra, és ez beemelte őt a kánonba. 1927-ben óriási retrospektív kiállítással ünnepelték, ám amikor a nemzetszocialisták átvették a hatalmat, elfajzottnak nyilvánították, műveit eltávolították a közgyűjteményekből, és a „degenerált művészet” elleni náci kampány jegyében nem állíthatott ki. 1940-ben ezért végrendelkezett az alkotásairól: Oslo városára hagyta őket, abban bízva, hogy így megmentheti őket. A kiállítás olyan műveket is felvonultat, amelyek érzékeltetik, milyen traumát jelentett Munch számára az újbóli háttérbe szorítottság.
Norvégia megszállása idején minden kapcsolatot megszakított a németekkel. 1943. december 19-én Ekelyben álló háza ablakai betörtek, amikor a közeli német fegyverraktárat felrobbantották. A fagyos időben idegességében fel-alá járkált a kertjében, megfázott, és a bajt nem tudta kiheverni. Nyolcvanéves korában, 1944. január 23-án hunyt el.
A kiállítás január 22-ig látogatható.
A nyitóképen Edvard Munch Tánc a parton (a Linde-fríz darabja) című alkotása a Berlinische Galerie Edvard Munch: Az észak varázsa című tárlatán. Fotó: © Roman März
