A nagyszabású kiállítás elsőként tesz kísérletet arra, hogy a sajátosan európai művészeti jelenségnek számító festőfejedelmek szerepét és jelentőségét, valamint a 19. századi művészetben meghatározó szerepét áttekintse.
A tárlat a 19. század nagy művészfejedelmeit; Frederic Lord Leightont, Hans Makartot, Franz von Lenbachot, August Kaulbachot, Jan Matejkót, Munkácsy Mihályt és a müncheni Franz von Stuckot állítja a középpontba. Összesen 11 Munkácsy által készített vagy hozzá kapcsolódó műalkotást állítanak ki, a Szépművészeti Múzeum ezek közül egy nagyméretű, látványos Makart-kompozíciót, valamint két Lenbach-portrét, köztük a művész Gabriele nevű kislányával közös önarcképét kölcsönözte a tárlatra.
A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiből a Munkácsy-alkotások mellett Stróbl Alajos bronz Munkácsy-mellszobra is Bonnba érkezett. A Munkácsy-művek közül Magyarországon kívül ritkán látható a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképének négyszer négy méteresre kicsinyített vázlata, A reneszánsz apoteózisa. Ez a munka Munkácsy egyik legnagyobb szabású megbízása volt, és külön érdekessége a bonni válogatásnak, hogy a nagy festmény mellett a Munkácsy-tanítvány Pataky László festménye, a műtermében éppen a bécsi mennyezetképen dolgozó Munkácsyt megörökítő temperaképe is látható.
A művészfejedelmek sajátosan késő, 19. századi művészettörténeti és társadalomtörténeti jelenségét bemutató kiállítás Munkácsy Mihály művészetét is egy eddig nem vizsgált nemzetközi összefüggésrendszerben mutatja meg.
A művészfejedelem nem azonos az udvari művésszel. A királyi, fejedelmi udvarokban már a kora reneszánsztól kezdve megfigyelhető volt, hogy egyes, fontos művészek kiemelt státuszt élveztek és mint az udvar szolgálatában álló alkotók, ennek megfelelő rangot viseltek. Ugyanakkor a művészi alkotómunka rangjának felértékelődésével, az 1500-as évektől kezdve egyre több olyan művésszel lehet találkozni, mint Tiziano, Raffaello, Rubens, vagy Van Dyck, akik már szinte az uralkodóval egyenrangú félnek tekintették magukat. Ekkor formálódik meg annak a ?művész-egónak? a típusa, akit a későbbi művészfejedelmek előzményének lehet tekinteni.
A művelt, az alkotásban öntörvényű, a külsőségekben pedig fejedelmi attitűdöket mutató művész típusa a 19. század folyamán új vonásokkal bővült. A művész műterme ekkoriban vált afféle nyilvános látványossággá, így a műterem sokszor nem más, mint az eljátszott művészszerep színpada. A művészfejedelmi státusz egyszerre jelentett művészi feladatot, és a társadalmi nyilvánosság előtt eljátszott szerepet is.
Forrás: MTI
Fotó: bundeskunsthalle.de
