A Műtárgyhamisítás magyar szemmel – Ocsút a búzától fontos kiadvány, amely a műtárgyhamisítást állítja fókuszba. Teszi mindezt azért, hogy jól tagolt képet adjon a műkereskedelem és a műgyűjtés jogi szabályrendszeréről, az igazságszolgáltatás kínálta eszközökről, valamint az állami műtárgyfelületi feladatokról. A könyv bemutatóján jártunk.
Bendzsel Miklós, a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület (HENT) alapítója elmondta: a kötet a műtárgyhamisításról szóló ismereteinket és tapasztalatainkat összegzi. Az a célja, hogy az egyéni és közösségi felvértezettségünkön javítson.
A HENT 2012-ben végzett felmérése azt mutatta, hogy a csak képzőművészeti alkotásokkal foglalkozó műkereskedők 30-50, a vegyes profilú (például ékszerekkel, bútorokkal, szőnyegekkel is foglalkozó) műkereskedők 15-30 százalékban jelölték meg a hamisítványok arányát a nekik vételre / bizományba / aukcióra felajánlott műtárgyak között.
A „fertőzöttség” tehát igen magas, csak komoly fellépéssel lehet visszaszorítani. Kármán Gabriella, az Országos Kriminológiai Intézet kutatója szerint „a műkereskedelmi tevékenység szabályozása több ponton garanciát jelentene a visszaélésekkel szemben. A szakértelem, az elérhetőség és az eladott tárgyakért viselt felelősségvállalás előírása a hamisítványok terjedésének megelőzésében, jogsértés esetén pedig a bizonyításban is egyértelmű támpontot jelentene.”
A kötet tizennégy szerzője tizennyolc tanulmányban, sokféle szempont szerint elemzi a jelenséget. A problémát stíluskritikailag, történetileg, restaurátori szemszögből és természettudományosan, valamint jogilag is körbejárják.
A kötet első fejezete a műtárgyhamisítást szakmai szempontok szerint vizsgálja. Váli Zsuzsanna és Sajó István tanulmánya például a műtárgyak eredetiségvizsgálatának módszereibe avat be minket. Kovácsné Gőgös Ágota egy konkrét példán keresztül, Aba-Novák festményei segítségével szól a restaurátori vizsgálatok fontosságáról. Barki Gergely a Czóbel-hamisítványokról mesél, Lengyel László a hamisítás kutatásának hazai története után még különleges hamisítási esetekről is beszámol. Molnos Péter pedig a festményhamisítás különböző válfajairól ír.
A második fejezet a műtárgyhamisítás elleni fellépés intézményes eszközeit vizsgálja. Ebben a részben szerepel Martos Gábor Tévedések vígjátéka című tanulmányának utóközlése is, de itt olvashatunk többek között a műgyűjtés és a műkereskedelem jogi szabályrendszeréről, a műtárgyhamisítás elleni fellépés intézményes eszközeiről a büntetőjog és a szerzői jog szemszögéből.
A harmadik fejezet pedig a műtárgyhamisítás elleni fellépés javasolt eszközrendszeréről szól. Itt esik szó a HENT megalakulásáról és szerepéről, a műtárgyhamisítás elleni fellépés eszköztára fejlesztésének lehetőségeiről, a német és olasz példákról, valamint a Beltracchi-ügyről és annak tanulságairól.
Kieselbach Tamás a bemutatón is hangsúlyozta, hogy hatalmas hiányokat kell bepótolnunk a múltunk megismerésében. Így fogalmaz: „Először nem a hamisítványokra kell koncentrálni: amíg az eredeti műveket nem ismerjük, hogy tudnánk minden esetben ekülöníteni a hamisítványokat a valódi értékektől?” Ő a magyar művészettörténet alaposabb feldolgozását tartja elsődlegesnek a hamisítványokkal szembeni fellépésben. Elmondta: a könyvpiac nagy restanciája, hogy nagyon kevés életműkatalógusunk van.
Kieselbach az évtizedek során folyamatosan dokumentálta a hozzá beérkezett hamis műveket is, amelyeken a kötetbemutatón magunk is végignézhettünk a kiállított tablókon. A művészettörténész elárulta: a hozzájuk bevitt hamis műtárgyak aukciós értéke körülbelül 9 milliárd forint lett volna. Hozzátette: azért van ennyi hamisítvány, mert sikeres a magyar műtárgypiac. A kötetben az ő adatbázisának hamis, utánzat vagy bizonytalan szerzőségű képeit tartalmazó hányadának egy oktatási célú válogatását is láthatjuk.
A kötetbemutatón Einspach Gábor igazságügyi műszakértő egy hamisított Rippl-Rónai képről mesélt. Ezt az egyik nagy brit aukciósház magas áron adta el. Az állványra helyezett hamisítvány előtt Einspach elmondta: elsőre nem tűnt furcsának a kép. A „kukoricás” korszakból származó munka mutatta Rippl-Rónai stílusjegyeit. A téma, a modell, a kompozíció is beilleszthető volt az életműbe, sőt még magyar szakértői vélemény is készült hozzá. Az aktmodell más képéről is ismert volt, ez még nem lett volna gyanús. Azonban végül épp ez buktatta le a hamisítványt. A hamisító egy több alakot felvonultató mű egyik részét, kivágatát festette újra, amit a művész sohasem csinált. A kép részleteibe való nagyításokból pedig látszik, hogy a hamis kép színhasználatában és ecsetkezelésében is eltér Rippl-Rónai festményeitől.A szignó is csak első ránézésre volt megegyező a festő aláírásával.
Molnos Péter művészettörténész felvetette, hogy azért is lépni kellene a hamisításokkal szemben, mert maga a művész már nem tud védekezni életművének felhígítása ellen. Példákon keresztül szemléltette, hogy az Aba-Novák-hamisítványokon milyen gyakori az eredeti képek elemeinek, figuráinak felhasználása.
A kiadvány nem kerül kereskedelmi forgalomba, de eljut az összes profilba vágó hazai képzési és kutatási műhely, közgyűjtemény könyvtárába. A széles körű ismeretterjesztés, a valódi attitűdváltás elismert szükségességéből kiindulva a kiadók még idén szeretnék elektronikusan hozzáférhetővé tenni a kötet lehetőleg teljes anyagát. Ez az úttörő vállalkozás választ kínál számos kínzó és kényes kérdésre, segít megtisztítani a búzát az ocsútól.
Fotó: Kultúra.hu / Csákvári Zsigmond
