A lassú magyar nem rossz magyar!

Korábban már írtunk az Észak-Mezőségről, azokról a falvakról és kistájról, melyet Kis-Szamos mentének neveznek. Válaszút is ide tartozik. A Kolozsvárról Désre vezető nagy országút mentén helyezkedik el, az út itt ágazik el a Borsa-patak völgyébe. A Bánffyak tulajdonolták ezt a területet, ahová kastélyukat is felépítették. A kastély falai között született Wass Albert is 1908-ban. Az épület a kommunizmustól 2007-ig iskolaként működött, de ezt követően bezárták, felújítása után 2023-ban adták vissza a nagyközönségnek. Vadászházát 1933-ban Kallós Zoltán édesapja, Kallós Mihály vásárolta meg a hozzá tartozó területtel, amely ma otthont ad a Kallós Alapítványnak és szórványkollégiumnak, benne a Kallós-gyűjteménynek, mely rendkívül gazdag erdélyi magyar, román, cigány és szász, valamint moldvai magyar néprajzi anyagával kiemelkedik a néprajzi gyűjtemények sorából.

A házat és a területet 1950-ben elkobozták, ezt 1992-ben vissza kellett szerezni. Egy adminisztratív hiba folytán ez nem is volt nehéz, hiszen az elkobzás után nem vezették fel a telekkönyvre az új tulajdonosok nevét, így az eredeti telekkönyvi iratokban még akkor is Kallós Zoltán szülei szerepeltek tulajdonosként, így a bíróság nem dönthetett másként, mint hogy visszaadja azt jogos tulajdonosának. Ekkor hozta létre Kallós Zoltán az alapítványát, mely felvállalta a mezőségi szórványban a magyar nyelvű oktatást és emellett a közművelődést is, ugyanolyan széleskörűen, mint azt az alapítójának munkássága megalapozta. Mára ez a tevékenység egy mezőgazdasági szakiskolával is kibővült, így biztosítva a gyerekek középfokig történő magyar nyelvű oktatását is.

„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk” vallotta Kallós Zoltán ezzel iránymutatást is adva az alapítvány oktatási és közművelődési tevékenységének. Tánctáboraik, népzene- és néptáncoktatásuk egész Kárpát-medence-szerte ismert és elismert. Ennek az oktatási tevékenységnek az általános tantárgyak mellett a néphagyomány oktatásának, azon belül a szűkebb haza, a Mezőség népi kultúrájának megismertetése alapvető, így Kallós Zoltán hagyatéka ennek az oktatási rendszernek az egyik alapja! A hagyaték ebből a szempontból felbecsülhetetlen. Folklórgyűjtő tevékenysége Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett a leggazdagabb a 20. században. Több balladát gyűjtött, mint az előtte járók összesen. Ezért az érték- és nemzetmentő tevékenységért kapta meg Kallós Zoltán kétszer is a Kossuth-díjat (1996, 2017 Kossuth-nagydíj) és emellett még számos szakmai elismerést.

Kallós Zoltán megkerülhetetlen figurája volt a határon túli néptánckutatásnak is. Ő volt az, aki segítsége nélkül nem juthatott volna el az eldugott magyarlakta falvakba az a gyűjtőgeneráció, akiknek köszönhetjük a néptánckutatás és ennek következtében a táncházmozgalom elindulását, kiteljesedését. Tehette azt azért, mert elképesztő helyismeretre tett szert tanítóként Kalotaszegen, Moldvában, Gyimesben, de középiskolai tanulmányai alatt megismerte Székelyföldet is. Közben elvégezte Kolozsváron a Zeneakadémiát. Gyűjtései mégis szűkebb hazájában, a Mezőségen a legjelentősebbek, hiszen szinte mindenkit ismert, tudta, ki a legkiválóbb adatközlő, így a gyűjtőket is oda tudta irányítani hozzájuk, sokszor vállalva a kommunista diktatúra vegzálásait.

„Volt olyan is, hogy Bákóban bementem a piacra. Amikor le akartam szállni a buszról, hátraszólt a sofőr, hogy hátul blokkolva van az ajtó. Leszálltam elöl, már vár a rendőr, kísért a Szekuritátére. Kizsebeltek, leírták a címeket, mindent. De a táncházasokat is behívatták, kérdezték tőlük, mit éreznek, amikor ezeket a dalokat éneklik. Ezért én eleinte nem is jártam táncházakba, nem akartam provokálni, a fiatalokat nehéz helyzetbe hozni. Emlékszem, egyszer behívatták Szalay Zoltánt (ő később, 1990 után a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes első igazgatója lett), Panek Kati népdalénekes-színésznővel vártuk, hogy mi lesz. Zoli jött, mesélte, hogy a szekus tiszt azt mondta neki: most táncházat akartok, aztán meg Erdélyt.”

Kitűnő barátságot ápolt Martin Györggyel és Andrásfalvy Bertalannal, akikkel számos gyűjtőúton vettek részt közösen. Egy ilyen gyűjtés alkalmával vették némafilmre 1961-ben nagybátyjának, Kallós „Duka” Györgynek a táncát is, mely a mostani filmünk apropóját adja.

A tánc, amelyet bemutatunk, a ritka, vagy más néven a lassú magyar, mely ezen a vidéken, a Borsa-völgyi, Kis-Szamos-völgyi falvak szórványos magyar tánca. Alkalmi táncként egyéni vagy alig szabályozott csoportos formában fordul elő a sűrű magyarral táncpárként, tánckezdő táncként. Válaszúton a férfiak táncát gyakran kísérte női körtánc is. Ennek a további műfaji alakulása folytán jelentek meg a kisebb, nőkkel közösen járt formái is négyes vagy magyar néven, ahogyan azt a neve is mutatja, négyen, azaz két pár összefogódzásával. Ezeket már a táncszünetek indító táncaként járták, főleg Széken, amelyben a gyors, forgás irányváltásokat követő sétáló pihenőkben alkalmazták a férfiak a lassú magyar motívumait.

A filmünk a szóló és a csoportosan járt, kizárólag a férfiak által táncolt lassú magyart mutatja be, melynek kiemelkedő táncos alakja volt Kallós György. A néptáncmozgalom mára már nem csak egy-egy tájegység táncát dolgozza fel általánosan, hanem már a gyűjtések nagy arányú feldolgozottsága révén falvakra, sőt táncos egyéniségekre lebontva tanítja és táncolja a néptáncainkat. Így a szakmai ítészek sokszor már azt is megmondják egy-egy más, nem az adatközlő által eltáncolt táncról, hogy mely falu mely táncos egyéniségének a táncát látják. Ezt a szemléletet, módszert Ortutay Gyula alkalmazta először a néprajzi kutatásokban Fedics Mihály egyéniségkutatásában, és ez elindított a táncgyűjtésekben is egyéniségkutatásokat, melynek egyik kiemelkedő monográfiája Martin György, a kalotaszegi Mátyás István „Mundruc” táncosegyéniség táncainak. Ez a szemlélet, illetve a gyűjtött anyag feldolgozása hoz felszínre olyan táncos adatközlő egyéniségeket, mint Kallós György. Ő azért nem olyan közismert a néptáncos közösségekben, mert már a táncházmozgalom 1970-es évekbeli elindulása előtt elhunyt.

A lassú magyar ezen a néven és ebben a formában csak a Mezőségen fordul elő. A tánc illeszkedve a kísérőzene szabálytalanságához, melynek ciklikus szerkezete állandósul további bővítményekkel, nem lehet pontszerűen szerkesztett, nem találhatók meg a cikluskezdő nyitó és a cikluszáró figurák, teljesen szabadon variálható a szerkezete. Válaszúton kialakult a csoportosan járt lassú magyarnak egy olyan formája, hogy „összeszokott” táncosok – ez olykor lehetett 10, 12 fő is – igyekeztek egyforma figurákat táncolni, illetve követték egymást a figurák alkalmazásában, de egy-egy figura egy-egy táncosnál más variánsban is megjelenhetett (ez jellemző a bonchidai lassú magyarra is).

„A tánc körsétával és ritmikus tapsolással kezdődik, azután következnek a különböző figurák, amikor »füttyögetéssel« kísérve »csavargatják és tekergetik a lábukat«, majd ezeket csizmaveréssel váltogatják. Minden mozdulatot lehetőleg egyszerre végeznek, igazodnak egymáshoz. »Az egykorúak – azok, akik egyszerre legénykedtek – egyszerre csinálják, mert többször táncoltak együtt és a táncuk összevág, össze vannak szokva.«”

A többi legényes táncnál megszokott zárt, egységes, közösségi jellegű motívumkincset a laza, nyílt táncszerkezetbe foglalva az egyéni tehetség és pillanatnyi hangulat kifejeződéseként szinte végeláthatatlan variálódásban táncolják a lassú magyart. A mezőségi sűrű legényes/sűrű magyar motívumkincséből képződik ugyan a lassú magyar alapmotivikája, de oly nagy mértékben egyéni és alkalmi jellegű, gyakran változó terjedelmű, rögtönzött motívumalakulatok jönnek létre, hogy olykor egyetlen táncfolyamatban is alig van azonos motívumváltozat. A motívumok többsége széles gesztusú, egyenletesen mozgó hegyező, sarkazó, lábköröző, bokázó figurázás. A lassú magyar oldott szerkezete, a szabadon szárnyaló táncstílus a 19. században kialakuló új verbunktáncok küszöbét jelenti. A lassú magyar éppen ezért abban a korban megtestesítette magát a reformkort! Az individualitást, az önrendelkezést.

Kallós György „Duka” táncában ez a szabadságérzés követhető nyomon.