A név kötelez – nem kell túlságosan kreatívnak lenni ahhoz, hogy az utcanévtábla és az ott folyó munka közti összefüggést felfedezzük. A Csepelen felhalmozott ipari és kulturális örökség jövőjéről azonban közös gondolkodás szükséges, hogy a terület megújulása a városrész fejlődésének alapja lehessen.

A Kortárs Építészeti Központ idén már második alkalommal szervezte meg a Nyitott Gyárak Hétvégéjét, amikor az egykori Csepel Művek területe gyártörténeti vezetéssel látogathatóvá válik. Megnyílnak a műhelyek, és akár ékszerkészítő workshopon vagy éppen „teljesítménytúrán” vehetünk részt a Weiss Manfréd-féle gyártelepen. Nem is gondolnánk, hogy ipari örökségünk mennyire izgalmas.

Weiss Manfréd bátyjával, Bertholddal együtt az 1880-as években, a Lövölde téren alapította meg első vállalkozását, egy konzervgyárat, ám hamarosan áttértek a lőszerújratöltésre. A Soroksárra költöztetett gyárban robbanás történt, és a veszélyes üzemet kötelezték, hogy lakóterületről tegye át székhelyét a városon kívülre. Így találtak rá a Csepel-szigeti János-legelőre.

Csepel ekkor kb. 140 családot számláló falu volt, de a Duna közelsége nagyon vonzóvá tette a Weiss-fivérek számára. Berthold a Szabadelvű Párt színeiben országgyűlési képviselő lett, ezért kilépett a családi vállalkozásból. Manfréd elsősorban a hadi megrendeléseknek köszönhetően felfejlesztette üzemét.

Csepel lakossága húsz év alatt tízezer főre nőtt,

a Fém- és Acélművek pedig a Monarchia legnagyobb egybefüggő gyára lett. 

1910-ben elindult a csepeli HÉV, természetesen ez is a gyáralapító család segítségével: dolgozóik munkába járását biztosították a tömegközlekedés támogatásával.

Az 1. világháború alatt már 15 000 munkáskéz szorgoskodott a hadiipari megrendeléseken három műszakban.

1919-ben a Tanácsköztársaság államosította az üzemet. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, de életét a gyors beavatkozásnak köszönhetően megmentették.

A rövid kommunista hatalomátvétel és a román hadsereg megszállása után kifosztott üzemet 1920-tól kezdődően újra fejleszteni kezdte. 1922-ben bekövetkezett halála után a vezetést fiai és egyik sógora veszi át. Ekkor a békeévek termelésére rendezkednek be, és elsősorban háztartási cikkeket állítanak elő az üzemkomplexumban.

A Weiss művek ügyelt arra is, hogy szociális intézményeket hozzon létre dolgozói számára:

kórházat, iskolát, óvodát, művelődési házat létesített és működtetett.

A fizetések is magasabbak voltak az átlagnál, vagyis érdemes volt Csepelen dolgozni. Az üzemterületen belül is fejlesztették az infrastruktúrát, 62 km-nyi iparvágányt telepítettek az ipari komplexum területén.

A trianoni döntés következtében az ország elvesztette tengeri kikötőit. Az 1928-ban felépült csepeli Szabadkikötő a Fekete-tenger felé irányuló áruforgalom kiszolgálója lett, és természetesen a Weiss Manfréd vállalat volt az egyik legjelentősebb használója.

A legenda szerint Csepelen a varrótűtől a repülőgépig mindent gyártottak,

méghozzá úgy, hogy a gyártáshoz szükséges szerszámokat, gépeket is ugyanitt, csak egy másik üzemben tervezték meg és gyártották. A háború alatt haditermelésre tértek át, a híres-hírhedt német Messerschmidt repülőgépek is itt készültek, részben az úgynevezett „sárkányszereldében”.

A 230 hektáros ipari területnek saját repülőtere is volt.

Hadiüzem volta miatt gyakran bombázták, óvóhelyei még ma is megvannak.

A német megszállás után a Weiss család rákényszerült, hogy átadja/eladja a csepeli üzemet a németeknek, cserébe a család elhagyhatta az országot; Svájcba és Portugáliába menekültek.

A háború után államosították a gyárat. Először Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek néven alakult újjá, 1956-tól pedig Csepel Vas-és Fémművek néven működött; logója kísértetiesen hasonlított a korábbihoz.

1990-től a privatizáció eredményeképpen közel négyszáz tulajdonos és több száz bérlő kezdte meg a működését az egykori nehézipari komplexumban. Egy részük folytatta a gépiparhoz kapcsolódó termelést, mások az eredeti rendeltetéstől teljesen elszakadó, kreatív vállalkozásokba kezdtek.

Az eredeti gyári téglaépületek, csarnokok ma is állnak. Egy részüket felújították, de sok lepusztult közülük.

Vannak itt a 70-es években épült csarnokok, egyszemélyes műhelyek, víztorony, filmek számára készült díszletek, darupályák, roncsautók, és mindenfelé égig törő kéményeket látni.

A csepeli séta időutazás is volt. Az egyik épület Weiss Manfréd korát idézi, a másik a 60-as évek tipikus ipari létesítménye, de korunk gyárépítészete is jelen van. A különböző épületek rendkívül izgalmas egyveleget alkotnak.

Még az utcaburkolatok  is időutazra hívnak. Az eredeti sárga keramitburkolat mellett a későbbi bazaltkő is megfigyelhető, de korunk leaszfaltozott utcái sem hiányoznak.

Ugyanúgy, ahogy korábban az Acélcső utcában acélcsöveket gyártottak, a mai napig maradtak „tematikus” területek. A kerékpárgyártás például pontosan ugyanazon a helyen folyik, ahol a Weiss család elindította, csak a gyártócégek száma sokszorozódott meg.

A Nyitott Gyárak Hétvégéje kapcsán ismét elindulhat a párbeszéd, a közös gondolkodás, hogy hazánk egyedülálló ipari komplexuma, ez a páratlan ipari és kulturális örökség miként újulhatna meg, milyen formában hasznosulhatna.

A sétát Klaniczay János építész, a Kortárs Építészeti Központ munkatársa vezette.

A képek a szerző felvételei. A nyitókép forrása: Kortárs Építészeti Központ