Pár héttel ezelőtt, miután a közösségi médiában is híre ment az újabb Fábián Marcell-kötet közelgő megjelenésének, egy régi, kedves olvasóm tisztelt meg levelével, és osztotta meg velem véleményét a hírről. A „régi, kedves olvasó” érték, csínján kell vele bánni, hiszen aki húsz éve követi hűségesen alkotói tevékenységünket, jogosult lesz egyedi-egyéni bírálatra. Még akkor is, sőt leginkább akkor, ha csalódottságának ad hangot. Mivelhogy őszinte. Nem udvariaskodik. És ezt le is írta a levelében, miszerint látja ugyan, hogy új regényem jelenik meg, de hadd ne kelljen neki gratulálnia hozzá.
Ez a régi, kedves olvasóm nagy rajongója volt a Diogenész kertjének, a Végvárnak, a novelláimnak – mindenekelőtt az említett szövegekben tetten érhető mágikus realizmus miatt. A történelmi regényeimmel nem tudott mit kezdeni, főként a történelmi krimikkel, a két Fábián Marcell-regénnyel. Leveléből tehát egyértelműen kiolvasható volt a beteljesületlen várakozás, ugyanakkor az optimista remény is, hogy előbb-utóbb visszatérek a „hagyományos” prózához, s hanyagolom a populáris műfajokat, mivel „te többre vagy képes”.
Engem ez a „többre vagy képes” ütött mellbe leginkább.
Mert mi az, amit ez a megállapítás, ez a „többre vagy képes” sugall? Elsősorban azt, hogy a történelmi krimi (a régi, kedves olvasó értelmezésében a történelmi regény is) egy alantasabb, mondjuk így: a „hagyományos” regénynél súlytalanabb zsáner; komoly író nem kezd ilyesmibe, nem pazarolja rá tehetségét.
Nem először találkoztam ezzel a lekezelő attitűddel. 2008-ban, amikor a Künde című honfoglalás kori regényem német fordítása megjelent, valami hasonlót tapasztaltam a németországi recepció részéről is. A regény, függetlenül attól, hogy patinás német kiadó gondozta, belekerült az ún. Historischer Roman címkével ellátott zsánerládába, s a „magas” irodalmi művektől minden szempontból elkülönülten kezelték, a többi, német nyelven megjelent Historischer Romanokkal egy kupacban. A jelenségen annál inkább meglepődtem, mivel két évvel korábban jelent meg ugyanez a regény franciául, s ott semmiféle szegregációt nem tapasztaltam. A franciák elsősorban regényként olvasták, regényként hivatkoztak rá, írtak róla kritikát, mutatták be, s nem azzal foglalkoztak, hogy megtalálják a megfelelő helyét a felparcellázott polcon.
A „történelmi regény” meghatározás különben is ingatag lábakon áll. Mert a cselekmény idejének függvényében mikortól történelmi egy regény? Azzal senki sem fog vitatkozni, hogy egy hódoltság idejébe helyezett regényt jogosan illetünk a „történelmi” jelzővel. Ám egy 1945-ben játszódó prózai mű történelmi-e? Vagy a balkáni háborúk idején, 1991-ben játszódó Végvár hova sorolandó? Annak, aki 1991 után született, talán történelmi, de nekünk, akik megéltük? Dönthetünk akár úgy is, hogy amelyik korszaknak már nincsen élő tanúja (mondjuk a múlt század húszas éveitől visszafele), az már akkor történelem, mivel első kézből nem rendelkezhetünk róla információkkal?
Nyilván lehetséges önkényesen definíciókat gyártani, csak éppen semmi értelme.
Pár évvel ezelőtt egy interjúban megkérdezték tőlem, mennyiben más kihívás történelmi regényt írni, mint jelen idejűt. Amire azt feleltem, hogy a történelmi regény is elsősorban regény, s csupán másodsorban történelmi. A történelmi regény egy olyan prózai mű, aminek jelenideje nem a mi időnkben játszódik – noha narrációja lehet akár jelen idejű is, lásd Walter Scott, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Jókai stb. műveit. Azonban ha nem képes megfelelni a regény kritériumainak, akkor ugyanaz a sors vár rá, mint a jelenben játszódó, gyengén teljesítő társaira: a felejtés jótékony homálya. Amennyiben azonban teljesít bizonyos regényesztétikai követelményeket, úgy a történelmi többlete révén hozadékkal bír, egyszerűen azért, mert egy letűnt kor tárgyi kultúrája, megidézett szokásai, ideái, társadalmi viszonyrendszerei válhatnak poétikai eszközökké.
Jelenünkkel ellentétben a múltról (főleg a régebbi korokról) igencsak hézagosak a kollektív ismereteink, ezért a történelmi regény írójának gyakorlatilag az alapoktól kell felépítenie egy világot, megteremtenie egy új „kollektív tudást”, aminek a regény olvasói lesznek a birtokosai – és ez hatalmas lehetőség a szerző számára, amennyiben élni tud vele. De nincs-e így ez az ún. „jelenkori” regényekkel is, amelyek, ha a fikció, a teremtett világ nem teljes bennük, egy-két évtized múlva az új nemzedékeknek komoly korismeretet kell szerezniük ahhoz, hogy olvasni tudják? Lehetne említeni példát erre akár a közelmúltból is. Ellenben Jókai regényei, amelyek korukhoz képest „jelenidejűek”, ma is teljes egészében működőképesek.
Kis hazánkban a „történelmi regény” szerencsére még nem jutott a Historischer Roman sorsára, ugyanakkor féltestvére, a történelmi krimi éppen hogy elkezdett szárba szökkenni, jellemzően – a sci-fi és a kortárs krimi példáját követve – jókora fáziskéséssel. Nem mellesleg az efféle zsánerkésések okainak is érdemes lenne utánanézni a modern magyar irodalomtörténetünkben. Hogy például mi akadályozta évtizedeken keresztül a minőségi magyar krimi megszületését? Nyilvánvalóan nem az olvasói igény hiánya, hiszen már a rendszerváltás előtti évtizedekben is jelentős példányszámban fogytak az ilyen típusú regényfordítások. Nekem lenne ugyan néhány ötletem az említett zsánerkésések okairól, ám terjedelmi okok miatt ehelyütt inkább tartózkodom ezek kifejtésétől, csak utalnék itt – messziről rámutatva az egyik tényezőre – Szilágyi Zsófia tanulmányára, melyben arról értekezik, hogy a nyugatosok hogyan vélekedtek a bűnügyi regényről.
Mindenesetre szurkolok a magyar történelmi regénynek és kriminek, hogy (a hasonló zsánerű angolszász regények mintájára) kivívja méltó és elismert helyét a kortárs magyar irodalomban. Már csak azért is, mert sajátosságaiból kifolyólag a történelmi regény a maga újrateremtett világaival páratlanul egyedi és izgalmas regénytereket képes elénk varázsolni – úgy a hivatásos, mint a laikus olvasók örömére.
Hász Róbert
A szerző a Petőfi Irodalmi Ügynokség KMI 12 programjának támogatottja.
Fotó: PKÜ/Onda Péter
