„Nem tudatos törekvésem a nagy magyar művek átírása, magam sem tudtam erről a missziómról, inkább utólag nyilvánvaló, hogy mennyit foglalkoztam ezzel” – fogalmazott a Líra online beszélgetésén Szabó Borbála, író, dramaturg.
Szegő János kérdésére elmesélte, hogy a gimiben rossz tanuló volt, de a színjátszó körben jól érezte magát. „Főleg a csillogás ragadott meg, és kénytelen voltam Shakespeare-drámákat olvasni, mert játszottam bennük. Sokáig színésznő akartam lenni, de éreztem, hogy abban azért nem vagyok elég jó, és bár így is végig lehet csinálni egy pályát, éreztem, hogy az írásban elég jó lehetek.”
A drámaírást a színjátszás passzívabb formájának tartja.
„Mégiscsak szorongós vagyok, szívesebben ülök otthon, de magamban eljátszom az összes szerepet. Ezért fordulhat elő, hogy írás közben hangosan beszélek.”
Mesélt arról is, hogy miután csaknem tíz évet húzott le színházaknál, elege lett. „Írsz egy darabot, aztán megy a próbaidőszakban az átíratás, mert a színészek nem tudják úgy elmondani, a rendező szerint ezt ide, azt meg inkább oda kellene rakni, és végül nem az van a színpadon, amit írtál. A próza viszont állandó, nem fordulhat elő, hogy minden egyes olvasónál másként áll össze.” A hátulütője, hogy nem lehetsz jelen, mikor olvassák, a színházban viszont láthatod, mit gondolnak az előadásról, a női vécében meghallgathatod a véleményüket – tette hozzá.
„Szerintem a legtöbb drámaíró ismeri azt a sértett állapotot, hogy ő egy művész, mégsem övé az utolsó szó, más dönti el, hogy mi történik a színpadon. A magyar drámaírók nagy része tíz évet tölt a pályán, aztán filmet ír, vagy elkezdi rendezni a saját darabjait. Elkezdett érdekelni az elbeszélői hang és a hiúságom is motivált. Ha egy dráma lekerül a műsorról, nincs, ezért mentettem át prózába például a Nincsenapám, seanyámat.”
A történet a családon belüli alkoholizmusról szól.
„Szerettem volna kezet nyújtani azoknak, akiknek hasonló a történetük, ilyenkor erőt ad, ha érzik, hogy nincsenek egyedül. De egyébként nem célom, hogy az olvasókat terápiás jelleggel összekaparjam.”
Szabó Borbála arról is beszélt, hogy gátlástalanul kölcsönveszi a környezetéből a történeteket, figurákat. „Sokszor mintázok szereplőket valós alakokról, de általában mások hívnak fel azzal, hogy magukra ismertek. Apukám megbántódott a Nincsenapámon, szerintem egy barátja mondta neki, hogy szerepel benne, a könyvet valószínűleg nem olvasta. A gyerekeim szokták még szóvá tenni, ha hasonlít rájuk valamelyik szereplő.
De ügyelek rá, hogy átnevezzem őket, és akkor mondhatom, hogy nem is te vagy!”
Szegő János felvetésére hozzátette: „egy elvont történetben is személyes vagyok, hiszen A János vitéz-kód írói hangja is igyekszik közel férkőzni az olvasókhoz, ott zizeg az aurájukban, hatni akar.”
A János vitéz-kód megírását csaknem tizenöt éve tervezte.
„Volt egy tanítványom, aki cinikus volt, de elég jól érvelt, és nem szeretett olvasni. Sokat nevettem azon, ahogy nagy komolyan magyarázta, milyen hülyeség az irodalom. Ezt a Ricsi nevű fiút akartam megírni a történetben, de aztán annyira nyomasztott, hogy évek óta halogatom, míg átkereszteltem, megváltoztattam a korát, és másként írtam meg.”
Megjegyezte: nagyon szereti a Harry Pottert, és megirigyelte J. K. Rowlingot, aki minden évben írt egy könyvet az egyre idősebb szereplőkkel. „A felső tagozatos korosztály különösen érdekelt, ezért az ötödiktől nyolcadik osztályig gondolkodtam. Ötödikben kötelező olvasmány még A Pál utcai fiúk, de izgalmasabbnak tűnt a kérdés, hogy a János vitéz érdekli-e még a fiatalokat. Ráadásul lelkesített a verselés, hogy olyasmit kellene csinálnom, amit nem tudok. A János vitéz-kódnál kénytelen voltam felező tizenkettesekben írni – hiszen így van az eredeti is –, és bár nem vagyok költő, megküzdöttem vele, izgalmas volt.”
Szabó Borbála arról is beszélt, hogy a prózában kevésbé akad el az ember, itt viszont megesett, hogy egy napig ült egy versszakon. A kötetet lektoráló Varró Dániel segített néhány rész megoldásában.
A matematika is bekerült a történetbe rejtjelekkel, kódokkal.
Ráadásul a keretet is egy matematikaverseny szolgáltatja.
„A gimi után rájöttem, hogy szeretem a matekot. Bár a számokkal nem vagyok nagyon jóban, de a matematika mint tudomány, művészet érdekes, a filozófiája felől lenne érdemes megmutatni.”
Hozzátette: már vannak ötletei a folytatásra, további három kötetet tervez: A kőszívű ember fiait és az Egri csillagokat biztosan átdolgozza majd hasonló módon: a gyerekek a mából csöppennek a korábbi történetbe. „Nagyon szeretem a valóságból kiinduló meséket, de a családom mindig csúfol, hogy írtál ismét egy belekerülős mesét. Még néhány ilyet biztosan írok, de remélem, nem túl sokat.”
A nyitóképen Szabó Borbála. Fotó: Mudra lászló/Origo
