„Ha egy írónak nagy életműve van, akkor annak vannak fontosabb és kevésbé fontos darabjai. A Dunapest egyértelműen Vámos Miklós kiemelkedő művei közé tartozik. Olyan kompozíciós erényei vannak, olyan életanyag van benne, tudás a világról, Budapestről, ami a fontos művek közé emeli” – kezdte Márton László. Az író régi barátságban áll Vámos Miklóssal, aki gyakran kikéri a véleményét egy-egy regénye elkészültekor, és annak megfelelően akár át is ír bizonyos részeket.
„Kétszer olvastam el rövid időn belül, és másodszor nem kevésbé élveztem” – hangsúlyozta Márton László. „Van egy Duna-parti épület, a Pozsonyi út 38., amely egybeépült a 40-es számmal. Ez a kötet legfőbb szervező tényezője. Nagyképű kifejezéssel kronotoposznak nevezhetnénk. Egy nagy kronotoposz Velence. Shakespeare-től Thomas Mannig szervezi a különböző történetek cselekményét. Ez esetben egy ház bír hasonló összekötő erővel.”
A regényben egy Szentivánéji álomhoz hasonló szituációnk van: két fiatal férfi és két, viszonylag fiatal nő, tehát két pár áll a középpontban. Bonyolítja a dolgot, hogy vannak múltbeli cselekményszálak is, amelyek mind ehhez az épülethez vezetnek – tette hozzá.
Hatvany Lajos az épület egyik fontos lakója volt. Bizonyos szálak Hofstätter Bélához, az épület egyik tervezőjéhez vezetnek, akit a nyilasok belelőttek a Dunába. Más szálak Szép Ernőhöz vagy Heltai Jenőhöz vezetnek, akik szintén laktak a házban. Akadnak jelenbeli mellékszereplők is.
„Nagyon pontosan be van állítva a szomorúság és a derű aránya, vannak benne vicces, szatirikus eszközök és tragédia is, ez így egy teljességet ad ki az életnek erről a szeletéről.”
Vámos Miklós arról beszélt, hogy a kötet megjelenése óta eltelt rövid időszakban a legtöbb kérdés arra vonatkozott, hogy miért írta ezt a könyvet. Hangsúlyozta: volt egy elméleti kiindulópontja. „Van egy olyan irodalmi mondat – Virgina Woolftól –, hogy ha a gondolatok is úgy sorjáznak, mint az ábécé az a-tól z-ig, akkor kérdés, hogy ki jut el a nagy Z-ig. Én is ezt próbálgatom. Ennek a kötetnek a szerkezete is az ábécén alapul.”
Vámos Miklós elmondta: számára a legfontosabb víz mindig a folyó. Kevésbé rajong a tavakért, tengerért, egy nagy folyó viszont megnyugtató. A város nem jól használja a Dunát, alig lehet lejutni a partra – jegyezte meg.
„Ott vagyok otthon, ahol lemehetek a Dunához.”
Beszélt arról, hogy ha meg kellene neveznie, ki a főszereplője ennek a regénynek, akkor két külföldit említene: Carl Lutz svájci diplomatát, aki számolatlanul mentette a magyar embereket, és Raoul Wallenberget. „Úgy érzem, hogy igazságot szolgáltatok nekik. Hiába van emlékművük, hiába nevezték el Wallenbergről a rakpart egy szakaszát, valahogy senki nem gondolja át, hogy mit tettek. Mekkora hősiesség kellett ahhoz, hogy akkoriban, amikor egy zsidó bújtatásáért bárkit ki lehetett végezni, Wallenberg megállítson egy fegyveresekkel kísért vonatot, és leszállítsa róla a zsidókat. Vagy mekkora elszántság kellett ahhoz, hogy Carl Lutz egy Dunába lőtt nő után ugorjon és kimentse!”
A második generációs holokauszt-sértettek – akik közé Vámos Miklós is tartozik –, úgy érzik mindezt, mintha a génjeikbe lenne kódolva. Biológiailag ez lehetetlen, és mégis: világszerte mindenütt ilyen esetekről számolnak be – tette hozzá a József Attila-díjas író. „Ha bemutatkozom valahol, nem az jut eszembe először, hogy zsidó vagyok. Elsőként az jut eszembe, hogy Közép-európai vagyok, másodszor, hogy értelmiségi. Harmadszor, hogy több nyelven érintkezem az engem körülvevő világgal, éltem is sokfelé a világban. Utána, hogy mégiscsak legfőképp író vagyok. Ez után felmerül az is, hogy valamennyire zsidó vagyok.”
Vámos Miklós a hetvenes évek végén költözött a házba. „Ahogy először bementem, láttam, hogy az előcsarnok olyan, mintha színházba mennék, szokatlanul nagy, márvánnyal borított. A márványról lehullott fém betűk árnyékán el tudtam olvasni, hogy ezt a házat megrendelte a Hatvany Cukorgyár nyugdíjpénztára, tervezte: Hofstätter Béla és Domány Ferenc. De nem tudtam róla többet.
Egyszer egy barátom mondta, hogy neki rokona volt Hofstätter Béla – még képet is mutatott róla –, akit valahol a ház közelében belelőttek a Dunába. Mindig éreztem, hogy a magyarság 20. százada ebben a házban megjeleníthető. De nem voltam készen rá, hogy megírjam, mindig más ötleteket vettem elő.”
Márton László érdekességképp megjegyezte: Wallenberg és Lutz tevékenységének irodalomtörténeti vonatkozásai vannak. Somlyó György Rámpa című kötetében ír arról, hogy Wallenberg mentette meg, Lutz pedig az akkor 14 éves Sándor Ivánt mentette meg, aki több művében – például a Tengerikavicsban – írt erről.
„Ez egy irodalmi kísérlet, amelyben a szépirodalom és a tényirodalom kapcsolódik össze. Ezeket a dolgokat például Wallenbergről nem én találtam ki, csak körülölelgettem a fantáziámmal” – hangsúlyozta Vámos Miklós.
Balázsy Panna kérdésére válaszolva a szerző beszélt arról, hogy szerinte minden írónak van írói gyerekkora. „Ez általában a pályája első tíz évét jelenti. A főhősei nagyjából azonos életkorúak, neműek, gyakran azonos foglalkozásúak, tehát kicsi a távolság a főhős és a szerző között. Az írói felnőttkor, amikor ettől el tud rugaszkodni az ember. Aztán következik az írói időskor, mondjuk aranykor, amikor bárkit meg kell tudni írni. Szerintem egy koronavírus regényes életét is meg kellene tudnom írni. Ez írói alapképesség, amihez el kell jutni. Ugyanez vonatkozik a helyszínek vagy az időjárás leírására, amelyek mind lelki történéseket jelölnek.”
Márton László úgy vélte: egy író számára az az igazi kihívás, hogy nála egy vagy több nemzedékkel fiatalabbakat hitelesen bemutasson.
Óvodás korom óta gyűjtöm a dialógusokat – mondta Vámos Miklós. „Ha valaki mond valami érdekeset, felírom, és mögé írom, ki mondta, hány éves. A jó mondatot még fel se kell írni. Az „egek” kifejezést például egy kedves ismerősöm használta, a regényben Linda szájába adtam. Érdekes játék, amikor még egy sort sem írtam, de kitalálom a figurát. Magas, alacsony, sovány, kerekded? Ilyenkor játékból hozzákötöm egy asztrológiai karakterhez. Nem hiszek ebben, de használom. Utána jön egy drámai pillanat: hogy hívják? Majdnem minden szereplőnek van öt-hét mintája, de az eredeti nevek nem jöhetnek szóba. Ezzel napokat el tudok tölteni.”
„Régi rögeszmém, hogy az író és az újságíró úgy választható el egymástól, hogy amikor egy újságíró ír valamit, az biztosan nem lesz okosabb, mint ő maga. Egy írónak viszont az a feladata, hogy okosabbat írjon, mint amilyen ő a privát életében. Furcsa paradoxon ez, hiszen ha valaki egy seggfej, sokkal könnyebb íróvá válnia, mint egy okos embernek. Amikor írok, majdnem mindig van egy probléma, amit megpróbálok megragadni, és írás közben megértem. Amikor anyámról írtam az Anya csak egy van című regényt, rájöttem, hogy – bár nagyon nehezen tudtam kezelni, borzalmas személynek tartottam a mániás depressziójával – nagyon jó fej volt, sokaknak imponált. Azt mondanám, ezért érdemes írni, mert amiket az ember addig csak kapizsgált, egyszer csak élesen, világosan kirajzolódnak.”
