Minden fesztivál biztos pontja a Besh o Drom koncertje. A világzene egyik legnevesebb és legjobb hazai képviselőjével nem lehet nagyot tévedni (sőt, kicsit sem): legyen akárki éppen az énekesnő, helyezzék előtérbe bármelyik lemezüket, játsszanak pár tucat vagy pár ezer embernek, mindig garantált a tánc meg a hirtelen fellángoló jókedv is. Ezeken a koncerteken nagy kanállal adagolják az életkedvet: a Besh o Drom összegyúr nagyjából mindent, ami jó a világzenében balkántól a klezmeren és a cigányzenén át a közel-keleti dallamokig, aztán megspékelik rockzenével és egy kis elektronikával, de úgy, hogy egy percre se szoruljon a háttérbe mondjuk a cimbalom vagy a derbuka sem. A műélvezetet pedig nem kicsit segíti a vizualitás is: ez a nyolc, kicsike színpadra összezsúfolt zenész mindig úgy játszik, mintha először (vagy épp utoljára) állnának a színpadon, és muszáj lenne beleadniuk mindent. Különösen igaz ez az örökmozgó ütős-énekesre, Pettik Ádámra, aki többet ugrál, mint egy fészekaljnyi veréb egy teljes év alatt. Máskor meg kommunikál a közönséggel, vagy az új lemez sikamlósabb szövegű dalai közben incselkedik Kaszai Lilivel, a gyönyörű hangú énekessel ? ezek a legjobb pillanatok, mert ilyenkor Kaszaira is átragad valami a féktelenségből. Az énekesnő egyébként is visszafogottabbnak tűnik, de mintha a hegyaljás, pár héttel ezelőtti koncerthez képest már kicsit magabiztosabb lenne a deszkákon ? persze lehet, hogy ezt csak a néző képzeli.Hogy a koncert nem okoz meglepetést, azt nemcsak az együttes megbízhatósága okozza, hanem az is, hogy a műsor talán percről percre megegyezik a korábbi nyári bulikéval. Félreértés ne essék, ennél nem is kell több: az eddigieknél kicsikét egyszerűbb, ugyanakkor pörgősebb új lemez dalaira támaszkodó, és az összes nagy slágert - mint a Tortapapír, a Meggyújtom a pipám, a Ha megfogom az ördögöt vagy a Rumelaj - is felvonultató koncertet gond nélkül meg lehetne hallgatni akár hetente, anélkül, hogy egy teljes nyár alatt ráunnánk. Mert minden percben egyszerre vagy öt irányba lehetne nézni: hol azt, ahogy Barcza Gergő váltogat a nyakába akasztott különféle fúvós hangszerek közt: csoda, hogy nem fúj bele egyszer a mikrofonba is; hol pedig Csurkulya József virtuóz és szinte követhetetlenül gyors cimbalomjátékát.
Meg kellene nézni őket még egyszer a nyáron - hátha akkor sem lesz min meglepődni.
