Nem kell minden hangszerbe áramot vezetni - Magyar Margit

Évek óta arról szólnak a hírek, hogy veszélyben a hazai zeneoktatás, mert az állami normatíva csökkentését tervezik, mégis hatvan éve léteznek zeneiskolák. Mi a legnagyobb probléma napjainkban, amikor ismét jelentős változások készülődnek?

Pontosabban már a 19. század második felétől vannak Magyarországon zeneiskolák, csak éppen eleinte magánemberek, kulturális egyletek segítségével tanulhattak a diákok, majd 1952-ben lépett életbe az a törvény, amely kimondta, hogy az országban állami zeneoktatásnak is működnie kell. A zenei nevelésnek a közoktatásban a helye, ezt az álláspontot képviseli megalakulása, 1990 óta a szövetség is. A napjainkra hungarikumnak tekinthető zeneiskolai hálózatra szervezettsége és szakmai tartalma miatt a világ nagy részén elismeréssel tekintenek, de közben a fenntartókra egyre nehezebb feladat hárul: a terület állami támogatása 2002 óta nominálisan változatlan maradt, de a feladatellátás költségei a többszörösére növekedtek. Egyre kevesebb család tud zeneoktatásra költeni, és ugyan a rendszer díjfizetés nélkül engedi be a hátrányos helyzetű gyerekeket, ez az összeg hiányzik a működési költségekből. Ebből az következik, hogy sokkal több energia szükséges az esélyegyenlőség megőrzéséhez.

Minden diáknak volt lehetősége zenét tanulni: jó ideje a körülbelül 700 zeneiskola mindegyike a székhelyén kívül is tart órákat, hiszen nem mindenki tudja megoldani, hogy akár 50-60 kilométert utazzon az oktatásért. Most úgy látjuk, sok diák elveszti ezt az esélyt, nemcsak azért, mert a szülői hozzájárulás mértéke a képzés költségeihez a korábbi 1-2 százalékról 10-15 százalékra nőtt, hanem azért is, mert a tervezett jogszabályi változások miatt az iskolák finanszírozása, vagyonkezelése bizonytalan: a fenntartóknak át kellett vizsgálniuk például az ingatlanvagyon működtetését, emiatt sok tanintézménynek sürgősen székhelyet kell változtatnia. Ha kapnak is új ingatlant használatra, nem biztos, hogy az megfelel az egyéni, kiscsoportos rendszerű zeneiskolai képzésre, vagy ha épp korszerűtlenebb az épület, nem tisztázott, kinek kell fizetnie a megnövekedett rezsiköltséget. De az sem látható, hogy a szülők által befizetett térítési díj a fenntartónál marad vagy az államhoz kerül. Számos ilyen "apróság" van, amelyek hatással lehetnek arra, hogy ősszel hány zeneiskola hány telephelye folytathatja az oktatást.

Volt már erre példa, 1952 és 1968 között körzeti zeneiskolák jöttek létre, Budapesten például több kerület tartozott egy-egy ilyen központi intézményhez. Kiderült azonban, hogy a nagyobbak helyett inkább több kisebbre van szükség, az iskolák egyre több helyszínen, "telephelyen" indították el az oktatást. A mostani folyamatokat látva, felvetődik a kérdés, hogy a köznevelés területén bekövetkező, például az óraszámot, a szakköröket, a délutáni foglalkozásokat érintő változásokat mennyire lehet majd összhangba hozni a zeneiskolai működéssel. Mi történik akkor, ha egy zeneiskolának több tankerülethez kell tartoznia, vagy ha a kisebb önkormányzatok nem tudják vállalni a zeneoktatás megszervezését. Évek óta megközelítőleg 110 ezer gyerek vesz részt az alapfokú zeneoktatásban, a művészeti képzésben további körülbelül 140 ezer: ez a szám drasztikusan csökkenhet, ha megszűnnek a kihelyezett oktatások.

Talán épp azt gondolják a döntéshozók, úgysincs szükség ennyi zenészre.

A növendékek csupán 1 százaléka kerül közel ahhoz, hogy művész legyen, de az, hogy erre kinek van lehetősége, csak akkor derül ki, ha esélyt kap a tanulásra. Ráadásul az a tudás, amelyet nálunk megszereznek a gyerekek, közvetett társadalmi értéket teremt. A zenén kívül nagyon sok mást is tanulnak, másféle készségeket is fejlesztünk: felfedezik például, mit jelent a tanulás öröméért tanulni, olyan ?hétköznapi? előnyökről nem is szólva, mint hogy fejlődik a kreativitásuk. A zeneiskolai oktatás egyben tudatos tehetséggondozás: arra is odafigyelünk, a diák milyen egyéb képességeit lehet fejleszteni, hogy a többi tantárgyban is előrébb jusson.

Törekszünk arra, hogy elősegítsük a kiváló oktatók együttműködését, a tehetséggondozást, és kiemelt figyelmet fordítunk a zenepedagógusok képzésére: Kodály is megírta, hogy a zeneoktatás sikeressége nagyban múlik a pedagógus személyiségén, azon, képes-e beilleszkedni a környezetébe, hogy a személyes kapcsolattartás mennyire az erőssége. Tény azonban, hogy ameddig egzisztenciális bizonytalansággal is szembe kell nézniük, kevés az esély arra, hogy sok helyen dolgozzon elhivatott, kitartó zenetanár.

Talán igen. A 90-es évektől kötelező volt a szükséges eszközök fejlesztése, beszerzése, az iskolák 2007-es minősítésénél ezt a területet is vizsgálták. Az elmúlt öt évben a minősített iskolák pályázatokból vásárolhattak hangszereket. A taneszközök általában megfelelőek, de a karbantartásnak, a felújításnak is folyamatosan vannak költségei. A tervezett jogszabályi változásokból egyelőre nem derül ki, hogy a jövőben ezt kinek kell állnia.

Ezek az arányok rávilágítanak a magyar és a többi ország közötti nevelés igazi különbségére. Azt hiszem, itthon gyakran csak a tökéletes teljesítményt tekintjük elég jónak, ez viszont gátakat szab: a gyerekek csak akkor mernek elkezdeni játszani egy hangszeren, ha úgy érzik, technikailag már minden jól megy, vagyis elfelejtik élvezni, amit csinálnak. Tényleg át kell gondolni néhány dolgot, de arra nincs szükség, hogy minden hangszerbe áramot vezessünk. Dobszay László írta: meg kell vizsgálnunk, a jelenleg használt zenei anyag és a forma a jó úton juttatja-e el a gyerekeket a zenéhez, vagy pedig új utakat kell keresnünk, hogy át tudjuk adni mindazt az értéket, amit szeretnénk. Ezért például párbeszédet kezdeményezünk a zenepedagógusok között, hogy elkezdjünk erről gondolkodni. Példaértékű a zeneiskolai képzésünk, amelyet a világörökség részének kellene tekinteni, de éppen ezért szükség van arra, hogy időről-időre megújítsuk a pedagógiai módszereket, és a tapasztalatokat, a tudást átadjuk egymásnak.