Első poémái 2010-ben, az Együtt című irodalmi periodika hasábjain jelentek meg; azóta rendszeresen olvashatjuk rövidprózáit, tanulmányait a Magyar Napló, a Hitel, az Irodalmi Jelen, valamint az Előretolt Helyőrség oldalain. 2014-ben alelnökévé választotta a kárpátaljai Kovács Vilmos Irodalmi Társaság.
Fekete-Tisza című verseskönyve 2019-ben, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jóvoltából, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában látott napvilágot.
Mint az idősebb pályatárs, Payer Imre megállapította, a kötetben érvényesülő hangütés sem a profetikus, sem az egyetemes jellegű létköltészet hagyományába nem sorolható, még csak nem is alanyi verselő, hanem leginkább dalszerű líra. Marcsákot főként a költői hagyományhoz köthető háromféle irály serkenti alkotásra. Ezek közül talán a legfontosabb a kárpátaljai, semmi máshoz nem hasonlítható kisebbségi lét keserű emlékeinek, tapasztalatainak birtokában szinte törvényszerűen megjelenő balladisztikus forma. A kötet első, A vonatokról címet viselő versciklusa és benne a vasutas nagyapát megidéző darabok nemcsak a személyesség erejével hatnak, hanem ennél sokkal tágasabb konnotációt sejtetnek. Sztálin egyszer kijelentette, hogy a magyarkérdés nem más, mint egyszerű vagonkérdés. Ilyen fenyegetettségben a határon túli lét a teljes bizonytalanság, kiszolgáltatottság végeérhetetlen érzetével jár. Ebben az esetben, ahogy a Nagyapa című opusban olvashatjuk:
„amit az Isten szándékában kezdett
és negyvenhétben Donbászon folytatott.
(…)
Donbászon nincsen semmi jóvátéve.
Az agglomeráció lángokban áll.”
Donbászról még a felületes ismeretekkel rendelkező újságolvasó is tudhatja, hogy a jelen pillanatban is tartó orosz–ukrán fegyveres konfliktus színtere, ahova létszámarányukat messze meghaladó mértékben hurcolják katonáskodni a kárpátaljai magyar fiatalokat. Azon a vidéken a történelem nagyon is elevenen él, s ezt a gyászos tényt Marcsák sem felejtheti. A Hűlt hely című versében ezt olvashatjuk:
„Kik itt laknak, hát nem pörölnek,
és hátralékot sem hagyott
senki a holtak táborából
még ott, a másik oldalon.
Borostyán zöldje – hűvös fátyol
alatt van minden sírhalom.”
Marcsák lírája megidézi a történelem egyik legpokolibb szeletét, a szovjet büntetőtáborokat, a gulágot is. A költemények elénk rajzolják a vorkutai munkatábor szörnyűségét. A lapszélvers lágerimákhoz című szerepversben ezt olvashatjuk:
„imáink minden versszaka
a vorkutai üzem újabb szintje
s bár isten felé építkezni
babiloni balga törekvés
minket rabokat kényszerít
a remény a felvigyázó tiszt
és a barakkok párnáiba
varrt kenyérhéj”
A három egységet magába foglaló kötet centrumában az Alkony a vitrinben című ciklus témát vált, a jelenvaló lét témájára „kattint”. Régi igazság, hogy a megélt szerelemért, a boldogságért ezek elmúltával fizetünk, az ár pedig éppen a gyötrelmes hiányuk. Marcsáknál a romantikus-érzelmes versbeszéd mindkét állapotot ismeri. A Karjában érjen című darab erős felütéssel kezdődik:
„Hogy az alkotáshoz kell-e szenvedés,
Ti tudjátok, részeg-bús angyalok,
De sejtem én is, hisz egyetlen betűt
Nem írtam, mióta boldog vagyok.”
Ez az érzés annyira lenyűgözi a költőt, hogy legszemélyesebb belső késztetésétől, a versírástól is eltántorítja. Annyira persze mégsem, hiszen ez a poéma is megszületett, ám ebben az esetben sem feledkezhet meg arról, hogy a sorok hitelességéért meg kell küszködni, és a megjelenítés kínjait csak a jól sikerült versmondatok szépsége gyógyíthatja. Erre példa a Gyorséttermi anzix című költemény, amelynek mondanivalója óhatatlanul Shakespeare 84. szonettjét idézi fel az olvasóban:
„Mondtam volna, hogy szép vagy?
Hazugság,
Mert hazug, ki jó szó híján
Egy alantasabbal csorbítja lényed.
(…)
Csak engedd,
Hogy néha nézhesselek.”
És így folytatja tovább, már a Karácsonyi vásár című darabban:
„Csókot adtál s a föld remegni kezdett.
Máig sem tudok pontos választ adni:
ilyennek éreztük a szerelmet,
vagy csak befutott a kisföldalatti?”
A versesfüzet harmadik, Éber estén címet viselő sorozata tovább tágítja a szerző által bejárt lírai horizontot. A legtöbb recenzió által kiemelt költői formaérzékenység leginkább itt érhető tetten. Nem hagyhatjuk szó nélkül az ebben a ciklusban különösen erőteljes humort, találékonyságot sem:
„A dívány rugói folyvást nyikorogtak,
és Szánya éppen asztronauta lett.
Lenin lassan felállt, fölém magasodott
és bronzszoborként megmerevedett.
Én pionír voltam vörös nyakkendőben,
menyasszonyi csokrom parázsló fűköteg.
A lábához tettem, nadrágja kigyulladt,
vérvörös lángok közt mosolygott az öreg.”
– olvashatjuk az Amikor meguntuk a vodkát című versben. A humor mellett ebben a záró etapban Marcsák nyelvi játékossággal is megajándékozza olvasóját. Az Opsi című poéma a kötet érzésem szerint legtalányosabb darabja. Itt aztán semmi sem fékezi a poéta szinte már Weörest idéző huncut játékösztönét.
„Literes bánkában elénk
tetted a szosziskis podlivát,
kinéztél a roddom felé,
s mondtad, mit látsz odaát.”
Költői debütálásnak ez a kötetke a 35 poémájával éppen megteszi, de a szerző előtt még hosszú utat sejthetünk, míg eljut a maga egyetlen lehetséges, önazonos, érvényes versnyelvéhez. És talán még prózai művekre is számíthatunk tőle. Ez utóbbi vélelemre az epikus formák időnkénti betüremkedése adhat okot.
Külön említést érdemel a könyv rendkívül igényes, mondhatni pazar külalakja, ami a borító és a tipográfia felelőse, Mohácsi László Árpád munkáját dicséri.
Marcsák Gergely néhány verse itt olvasható.
