„Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány” – Marcsák Gergely verseskötetéről

Első poémái 2010-ben, az Együtt című irodalmi periodika hasábjain jelentek meg; azóta rendszeresen olvashatjuk rövidprózáit, tanulmányait a Magyar Napló, a Hitel, az Irodalmi Jelen, valamint az Előretolt Helyőrség oldalain. 2014-ben alelnökévé választotta a kárpátaljai Kovács Vilmos Irodalmi Társaság.

Fekete-Tisza című verseskönyve 2019-ben, a
Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jóvoltából, az Előretolt
Helyőrség Íróakadémia gondozásában látott napvilágot.

Mint az idősebb pályatárs, Payer Imre megállapította, a kötetben érvényesülő hangütés sem a profetikus, sem az egyetemes jellegű létköltészet hagyományába nem sorolható, még csak nem is alanyi verselő, hanem leginkább dalszerű líra. Marcsákot főként a költői hagyományhoz köthető háromféle irály serkenti alkotásra. Ezek közül talán a legfontosabb a kárpátaljai, semmi máshoz nem hasonlítható kisebbségi lét keserű emlékeinek, tapasztalatainak birtokában szinte törvényszerűen megjelenő balladisztikus forma. A kötet első, A vonatokról címet viselő versciklusa és benne a vasutas nagyapát megidéző darabok nemcsak a személyesség erejével hatnak, hanem ennél sokkal tágasabb konnotációt sejtetnek. Sztálin egyszer kijelentette, hogy a magyarkérdés nem más, mint egyszerű vagonkérdés. Ilyen fenyegetettségben a határon túli lét a teljes bizonytalanság, kiszolgáltatottság végeérhetetlen érzetével jár. Ebben az esetben, ahogy a Nagyapa című opusban olvashatjuk:

„amit az Isten szándékában kezdett
és negyvenhétben Donbászon folytatott.
(…)
Donbászon nincsen semmi jóvátéve.
Az agglomeráció lángokban áll.”

Donbászról még a felületes ismeretekkel
rendelkező újságolvasó is tudhatja, hogy a jelen pillanatban is tartó
orosz–ukrán fegyveres konfliktus színtere, ahova létszámarányukat messze
meghaladó mértékben hurcolják katonáskodni a kárpátaljai magyar fiatalokat.
Azon a vidéken a történelem nagyon is elevenen él, s ezt a gyászos tényt
Marcsák sem felejtheti. A Hűlt hely című
versében ezt olvashatjuk:

„Kik itt laknak, hát nem pörölnek,
és hátralékot sem hagyott
senki a holtak táborából
még ott, a másik oldalon.
Borostyán zöldje – hűvös fátyol
alatt van minden sírhalom.”

Marcsák lírája megidézi a történelem egyik legpokolibb szeletét, a szovjet büntetőtáborokat, a gulágot is. A költemények elénk rajzolják a vorkutai munkatábor szörnyűségét. A lapszélvers lágerimákhoz című szerepversben ezt olvashatjuk:

„imáink minden versszaka
a vorkutai üzem újabb szintje
s bár isten felé építkezni
babiloni balga törekvés
minket rabokat kényszerít
a remény a felvigyázó tiszt
és a barakkok párnáiba
varrt kenyérhéj”

A három egységet magába foglaló kötet centrumában az Alkony a vitrinben című ciklus témát vált, a jelenvaló lét témájára „kattint”. Régi igazság, hogy a megélt szerelemért, a boldogságért ezek elmúltával fizetünk, az ár pedig éppen a gyötrelmes hiányuk. Marcsáknál a romantikus-érzelmes versbeszéd mindkét állapotot ismeri. A Karjában érjen című darab erős felütéssel kezdődik:

„Hogy az alkotáshoz kell-e szenvedés,
Ti tudjátok, részeg-bús angyalok,
De sejtem én is, hisz egyetlen betűt
Nem írtam, mióta boldog vagyok.”

Ez az érzés annyira lenyűgözi a költőt,
hogy legszemélyesebb belső késztetésétől, a versírástól is eltántorítja.
Annyira persze mégsem, hiszen ez a poéma is megszületett, ám ebben az esetben
sem feledkezhet meg arról, hogy a sorok hitelességéért meg kell küszködni, és a
megjelenítés kínjait csak a jól sikerült versmondatok szépsége gyógyíthatja.
Erre példa a Gyorséttermi anzix című
költemény, amelynek mondanivalója óhatatlanul Shakespeare 84. szonettjét idézi
fel az olvasóban:

„Mondtam volna, hogy szép vagy?
Hazugság,
Mert hazug, ki jó szó híján
Egy alantasabbal csorbítja lényed.
(…)
Csak engedd,
Hogy néha nézhesselek.”

És így folytatja tovább, már a Karácsonyi vásár című darabban:

„Csókot adtál s a föld remegni kezdett.
Máig sem tudok pontos választ adni:
ilyennek éreztük a szerelmet,
vagy csak befutott a kisföldalatti?”

A versesfüzet harmadik, Éber estén címet viselő sorozata tovább
tágítja a szerző által bejárt lírai horizontot. A legtöbb recenzió által
kiemelt költői formaérzékenység leginkább itt érhető tetten. Nem hagyhatjuk szó
nélkül az ebben a ciklusban különösen erőteljes humort, találékonyságot sem:

„A dívány rugói folyvást nyikorogtak,
és Szánya éppen asztronauta lett.
Lenin lassan felállt, fölém magasodott
és bronzszoborként megmerevedett.
Én pionír voltam vörös nyakkendőben,
menyasszonyi csokrom parázsló fűköteg.
A lábához tettem, nadrágja kigyulladt,
vérvörös lángok közt mosolygott az öreg.”

– olvashatjuk az Amikor meguntuk a vodkát című versben. A humor mellett ebben a záró
etapban Marcsák nyelvi játékossággal is megajándékozza olvasóját. Az Opsi című poéma a kötet érzésem szerint
legtalányosabb darabja. Itt aztán semmi sem fékezi a poéta szinte már Weörest
idéző huncut játékösztönét.

„Literes bánkában elénk
tetted a szosziskis podlivát,
kinéztél a roddom felé,
s mondtad, mit látsz odaát.”

Költői debütálásnak ez a kötetke a 35
poémájával éppen megteszi, de a szerző előtt még hosszú utat sejthetünk, míg
eljut a maga egyetlen lehetséges, önazonos, érvényes versnyelvéhez. És talán
még prózai művekre is számíthatunk tőle. Ez utóbbi vélelemre az epikus formák
időnkénti betüremkedése adhat okot.

Külön említést érdemel a könyv rendkívül igényes, mondhatni pazar külalakja, ami a borító és a tipográfia felelőse, Mohácsi László Árpád munkáját dicséri.

Marcsák Gergely néhány verse itt olvasható.

#olvasósarok #a hét szerzője