Az író nemrég megjelent, Nincs egy férfi című kötete női sorsokat kutató, női szemszögből megírt novelláskötet, mint az alcímből kitűnik: „írások és firkák”: meghökkentő rövid prózák és groteszk rajzok gyűjteménye.
A történelmi regényeiről (Úrilányok Erdélyben, Erdélyi menyegző) ismert, kolozsvári születésű, Budapesten élő Ugron Zsolna e kötetében teljesen új alkotói arcát mutatja meg olvasóinak: korábban már megjelent és legújabb novellái, tárcái fókuszában női sorsok, örökzöld női kérdések és a másik nemmel való viszony áll; ezek múltja, jelene és lehetséges jövője – az utóbbi elsősorban a mágikus realizmus, az abszurd vagy éppen a tudományos fantasztikum hangján. Találkozunk benne múlt századi cselédlánnyal, egyszerű háziasszonnyal, sokoldalú kutatónővel, mai lányokkal, nőkkel, és még falanszterfigurákkal is. Természetesen a legtöbb történetből nem hiányoznak a férfiak sem, akiket „hol meghódítani kell, hol legyőzni, hol elviselni, hol egyszerűen csak szeretni” kell.
A mozaikszerű, egymástól jelentős mértékben eltérő stílusú, témájú és megközelítésű, egyszóval minden szempontból (és nemcsak a szerzőtől, hanem számomra mint olvasó számára is) szokatlan történetek egyike-másika olvasás közben alaposan felkavart, sőt némelyik napokon át majdhogynem kísértett. A mozaikszerűséggel kapcsolatban a szerző egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a kötet „valamiképpen az elmúlt időszak leképeződése bennem; egyfajta reakció arra, hogy volt ez a kiszámíthatatlan lét és a bezártság, a bezártság után pedig a furcsa felszabadultság, amikor valaha természetesnek tűnő dolgok hirtelen felnagyítódtak: állni egy koncerten barátokkal – ez egyszer csak hatalmas dolog lett, mert sokáig meg volt vonva tőlünk. Szerintem emiatt éreztem, hogy a világ kicsit ilyen töredezett körülöttem”. Ami az említett kísértetésemet illeti, elsősorban azokra az írásokra vonatkozik, amelyek a legmeghökkentőbbek és egyben a legvizuálisabbak – ami egyébként sokukra igaz. Ha nem is mindig pozitívan, de egytől egyik megérintettek, és leginkább azzal, hogy a leírás annyira képszerű, hogy még most, pár nappal később is látom a szereplőiket magam előtt. Érdekes módon a történetek és a szereplők sokkal jobban megérintettek, mint az ugyancsak látványos grafikák, a reneszánszt idéző stílusú, hol, groteszk, hol kedves, hol ijesztő lények, amelyek szintén fura, nem mindig kellemes érzést keltettek bennem.
Hogy mi köti össze ezeket a hol hétköznapi, hol a távoli múltban, hol az elképzelt jövőben játszódó történeteket? A kötet az írások mozaikszerűsége ellenére nem esik szét: a novellák és a tárcák felfűzhetők ugyanarra a kérdéssorra: hogyan működnek a férfi és a női szerepek; mi az, amiben hasonlóak, és miben különböznek, hogyan hatnak egymásra, kiből mit vált ki a másik neműek jelenléte vagy annak hiánya. Nagyon sokat elértek azok a nők, akik évszázadokon keresztül küzdöttek azért, hogy a nőknek a férfiakéval azonos jogaik legyenek – mondta az író egy interjúban, így folytatva (és nem tudok nem egyetérteni vele): „És még van mit tenni ez ügyben, de közben azt is érzem, hogy elkezdtük bántani a férfiakat. Pedig attól még, hogy nekik rossz, nekünk miért lenne jó? Kicsit mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára, és kezdene az történni a férfiakkal, ami évszázadokon keresztül a nőkkel történt. Lehet, hogy meg fognak engem kövezni, amiért ilyet merek mondani, de szerintem tényleg ez történik. Közben mintha felborulnának, vagyis inkább szétmállanának a szerepek. Persze nagyon sok negatív aspektusa is volt a »határozott« szerepeknek, ezektől egyáltalán nem baj megszabadulni, de a különbözőségből értékek is erednek. Még keresgélünk, hogyan lenne megfelelő, ami valószínűleg természetes folyamat, és egyszer lesz eredménye, de azt látom, hogy ettől most szenvedünk. Az én generációm is talán, és az utánunk következő biztosan. Nem lenne jó, ha a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenénk. Még minden mozgásban van, és engem nagyon foglalkoztat ez a téma.”
Egyrészt az erdélyi vonatkozású írások érintettek meg, például a Takarás; másrészt a legmeghökkentőbbek, például a Bőr és a Falanszterpamflet; az előbbi Huxley Szép új világának Ugron Zsolna-féle változata, az utóbbi fricska a feminista mozgalmaknak. A legkevésbé kellemes élmény A tengerkék szoba olvasása volt, amely egy állatokkal körülvett, férfiak nélkül felnövő kislány bizarr fejlődéstörténete. A számomra legkedvesebbek pedig a sorozatok: a B, mint Balaton, a Cs, mint család, a K, mint karácsony, valamint a Nők, egymás között és a Vér című sorozat. Megnyugtató érzés felismerni bennük a magam hasonló élettapasztalatait. S végül külön említést érdemel az utolsó, Van egy című írás, amely arról szól, hogy miként képes a nő a különböző foglalkozású férfiakhoz (színész, író, borász stb.) alkalmazkodni, kedvükben járni (vagy sem). Ez a monológ is ironikus fricska, de ezúttal a férfiak számára.
És hogy mi a novellagyűjtemény summája? Ugron Zsolna a kötet végén így kommentálja a címet; azt, hogy Nincs egy férfi: „Dehogy nincs. És milyen jó, hogy vannak.”
Antal-Ferencz Ildikó
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
