„Mit szóltak volna a háromezer évvel ezelőtt élt emberek egy mai bolthoz?” – kérdezi a „vadember” Martin (Rasmus Bjerg) a dán film utolsó harmadában, hogy megértesse, jól fizetett, rendezett életű, családos értelmiségi létére miért kalandozik a norvég vadonban állatbőrökből varrt, roppant dizájnos és feltehetőleg aranyáron vásárolt bundakölteményben. Vállalati tréningen kellene lennie, vagy legalábbis ezt hazudta otthon, célja pedig az autentikus élet. Vagy még inkább maga az Élet – ahelyett, amit a mai polgári Nyugat-Európa a nyertesek számára kínálni tud. Az, amiben élünk, amilyen kereteket a társadalmaink kínálnak számunkra, valójában rémálom, messze-messze mindattól, amilyen az emberhez méltó élet, állítja. Hogy pontosan mire gondol, arra leginkább abból lehet következtetni, hogy kétszer is a bankkártyahasználatot emlegeti, és helyette a cserekereskedelem szerinte kézenfekvő lehetőségét ajánlja megoldásként.
Norvégiában élő barátom mesélte, hogy szerb ügyfelére egy boltban majdnem rendőrt hívtak, amikor jelentős összegű készpénzt vett elő, ott ugyanis már mindenki mindenütt kártyával fizet, készpénz szinte soha senkinél sincs, így akinél igen, az nagy eséllyel bankrabló. A bankkártya ebben a beállításban annak eszköze, hogy minden, ami valódi, fizikai, anyagi, megfogható, életszagú, „igazán igazi”, végletesen eltávolodjon tőlünk, hogy az egész életünk absztrakttá, virtuálissá váljon, és mi ne tarthassuk többé a saját kezünkben. A végletekig elidegenedünk a saját életünktől, általunk át nem látható folyamatok és összefüggések, pénzmozgások, árfolyam-ingadozások, mindenféle pillangóhatás fogságába kerülünk. Noha lenne – lenne? – ennek ellenszere, méghozzá pofonegyszerű: térjünk vissza az embertől emberig megállapodásokhoz, cserélgessünk tárgyakat és szolgáltatásokat, vadásszunk, gyűjtsünk bogyókat, és úgy általában próbáljunk mindent magunk megoldani: szőjünk, szabjunk-varrjunk, és ne távoli tájakon gyártott holmikat vegyünk vagy egzotikus gyümölcsöket fogyasszunk, amelyeket irracionális módon tízezer kilométereken át utaztattak, és általában sokak kizsákmányolása kell hozzá, hogy eljussanak hozzánk (a fuvarozás által okozott környezeti károkat már nem is említve). „Jó neked – mondják néha budapesti ismerőseim –, mert kertes házban, vidéken élsz. Ha baj lesz, aranyat ér majd, hogy földed van: azon megtermelheted magadnak, ami a túléléshez szükséges.” Vagyis nálunk is akadnak, akik ezt az egész világra kiterjedő rendszert elvetendőnek tartják, az összeomlását jósolják, és úgy gondolják, hogy a bajnak a saját fogyasztás növénytermesztéssel, esetleg állattartással való biztosítása lehet a gyógyszere. Kételkedve hallgatom őket, mert az a gyanúm, hogy már nincs visszaút, a fejekben sem. Amit a bankkártya kifejez, az nem valami külső, hanem a gondolkodásmódunkat is jellemző. Ettől persze még nem ideális. Több barátom is nagyot vesztett már például bitcoinozáson, amit én kezdettől őrült szerencsejátéknak tartok, mégis roppant népszerű.
Martin érthetetlen kivonulásának sok köze lehet a férfiasság megélésének vágyához is. Szeretné megérezni az erejét, kemény próbák során helytállni, kimenekülni a férfiatlanná tevő, hősi férfiszerepeket ellehetetlenítő civilizációs elpuhulás körülményei közül. Mintha a kultúránk idővel szinte törvényszerűen alakítana ki bennünket megbetegítő viszonyokat, a szó mentális és fizikai értelmében egyaránt; gyakorolna a tudatunk felett olyan diktatúrát, amely lehetetlenné teszi, hogy azokká legyünk, akik csakugyan lehetnénk és szeretnénk lenni. Ezt most kifejezetten arra vonatkoztatva írom, ami a férfiak „férfiatlanítását” illeti. Annak vélelmére utalva, hogy a férfi legfőbb karakterjegye az agresszió, amelynek nem lehet polgárjogot adni, hiába volt évszázadokon át becsben tartott, a túlélést garantáló tulajdonság. Ez ma már olyasmi – sulykolják minden csatornán –, amiért szégyellniük kell magukat, és csak küzdő- vagy extrém sportok gyakorlása révén élhetik ki. Igen ám, de a film 2021-es és dán, a forgatási helyszínei pedig norvégiaiak. Azóta azonban két háború is kitört, ami alaposan átrendezte a viszonyokat. A háború ugyanis minden ördögi technikai fejlesztés, az életkioltás egyre professzionálisabb módszerei és fegyverei ellenére is mindig valami atavisztikus és atavisztikusan férfias marad – továbbá kétarcú: pusztító és védelmező egyszerre. A vadember arra vonatkozó aggodalma, hogy civilizációnk mellékhatásaként nagy jólétünkben már egészen magunk mögött hagytunk mindent, ami a vadon élet-halál viszonyait jellemzi, a barbár háborúk új fejezeteinek láttán kissé elsietettnek tűnik, főleg Európának ezen a keletibb táján, számunkra.
Nem mindegy, hogy csak a kapitalizmus nyerteseiről és úgy általában a világ napfényesebb viszonyai között élő emberekről, az ő problémáikról töprengünk el, vagy más társadalmi rétegek és földrészek viszonyai iránt is érzékenyek vagyunk. Ha csak Martinról szólna, ez a film más tájakon érthetetlen szenvelgés lenne, kizárólag luxusgondokról tudósítana. De ennél szerencsére sokkal cselesebb és árnyaltabb, méghozzá a bűnözői szál és a Martin útitársává váló bevándorló hasiskereskedő, Musa (Zaki Youssef) révén, aki vagyont érő papírpénzmennyiséggel (!), autóbalesetet túlélve vetődik a vadonba, nem tudva, hogy két bűntársa nem halt meg, mint hitte, és a nyomában vannak. Az üldözők veszettül veszedelmesek, az egyikük a sérülése miatt zombiszerű, az ábrázolásuk pedig egysíkú: a pénzüket akarják, és gondolkodás nélkül ölnek érte, ha arra van szükség. Musa és Martin a vadonban és az extrém kihívások hatására véd- és dacszövetségbe keveredik, annak bizonyítékaként, hogy bizonyos körülmények között, így például túlélésért folytatott küzdelem esetén teljesen eltérő társadalmi háttér és élethelyzet ellenére is könnyen közös nevezőre jut két ember. Hogy ami igazán fontos, amitől ember az ember, az mindig összeköt bennünket, és tiszta viszonyokat teremt.
Martin számára ez az igazi csapatépítő tréning:
Musa tükrében rálát mindannak értékességére, amit „megunt”, amitől a norvég középosztály tagjaként annyira szenvedett, és megérti, hogy a „nagybetűs életben”, az ő buborékján kívül is vannak gondok, sőt ott vannak csak az igazi gondok. Musáról viszont azontúl, hogy bűnöző, de azért aranyos, nem sokat tudunk meg.
Nagyon vicces a norvég kisvárosi rendőrök teszetoszasága és puhánysága, megdöbbenése már csupán attól, hogy valódi nyomozati cselekményt kell végrehajtaniuk, és emiatt esetleg nem érnek időben haza vacsorára. Roppant meggyőző paródia, amit Sofie Gråbøl a férjét leuraló, „túlszerető”, megbéklyózó, ám zsarnoki mivoltával a legkevésbé sem tisztában levő asszony szerepében előad. Bjorn Sundquist pedig a rendőrfőnök szerepében drámai színeket és további mélységet visz a filmbe. Alakja jelképes, mert Martin furcsa őrjöngésének bölcs kiegészítőjeként arra emlékeztet, hogy az életnek tétje van, és annyira értékes kincsünk, hogy még meghalnunk is érdemes érte.
A vadember – dán vígjáték (2021, rendezte: Thomas Daneskov)
