Mijazaki Hajao 2017-ben kezdett dolgozni a filmen, amelyet többek között Genzaburō Yoshino 1937-ben megjelent regénye ihletett. A könyv és a film eredeti, japán címét Hogyan éltek?-re fordíthatnánk, ami találóbban megfogalmazza a film üzenetét.
A nyitójelenetben bombatalálat éri a kórházat, ahol a főszereplő fiú, Mahito édesanyját ápolják. Emberek rohannak a lángok közé, hogy mentsék, ami menthető, de hiába. A nő hamarosan meghal. Mahito magát teszi felelőssé, pedig a kisfiút nem is engedték a mentőcsapat közelébe. A gyászmunka félbeszakad, Mahito édesapja újraházasodik, elveszi az elhunyt édesanya testvérét. Tokióból vidékre költöznek, és pár jelenettel később kiderül, a nő máris gyermeket vár. Bár tudjuk, eltelt pár év a haláleset és az új helyre költözés között, mégis hirtelennek érzékeljük a változásokat – ahogy vélhetően Mahito is. Az új élet, új anya és testvér ígérete inkább nyomasztó, mint reményteli a háború árnyékában.
Az új hely tágas, tele idős személyzettel, akik inkább hasonlítanak egy zajos idősotthon folyton éhező lakóira. A ház tartozéka egy elsőre barátságosnak tűnő szürke gém, illetve egy magas torony, amelyről az öregek baljós történeteket mesélnek. Azt gondolhatnánk, a gém vizslató szeme segít majd, hogy Mahito megélje gyászát, de a japán kultúrkörben járatosak tudják, semmi ilyesmiről nincs szó. Mint annyi Mijazaki-műben, a nevek itt is beszédesek, a Mahito igaz embert jelent, a gém viszont csalfa és hazug állat, ahhoz hasonló, mint a mi kultúránkban a ravaszdi róka.
A romos toronyról senki nem tudja, hogyan került oda, kiket nyelt el az évek alatt. Valójában átjáróként szolgál világok között. A motívum ismerős lehet A vándorló palota című Mijazaki-filmből is. A gém Mahitót azzal az ígérettel csábítja a toronyba, hogy édesanyja nem is halt meg a tűzben. A fiú annyira akar hinni ebben, hogy félreteszi a gémmel kapcsolatos kételkedését.
Ebben a történetben a hagyomány sok esetben szembekerül a modern, háborús környezettel. Az apa karaktere remekül érzékelteti ezt a feszültséget: a háborút ugyan sajnálja, de busásan meggazdagszik belőle. A külsőségekre ad, a légibombázáshoz használt repülőgép-alkatrészeket szépnek találja, volt felesége nővérét pedig csak azért veszi el, mert kinézetre nagyon hasonlítanak. Boldoggá teszi, hogy fiát drága autóval viheti iskolába, nem törődve azzal, hogy emiatt a fiút kiközösítik. Az apa a felszínes embert testesíti meg. Alakjában felfedezhető életrajzi vonatkozás, Mijazaki édesapja ugyanis vadászrepülőgépek kormányát gyártotta a második világháborúban, így viszonylagos jómódban élték meg azt az időszakot.
Mijazaki munkái nem gyerekmesék. Természetesen nekik is érdekes lehet, de az üzenet elsősorban felnőtteknek szól. Különösen igaz ez A fiú és a szürke gémre, ahol a jelenetek néhol egyenesen ijesztőek, brutálisak. Hangsúlyosak a testérzetek is, egy hal kiömlő belei vagy az önsebzés is megjelenik. Utóbbi, a fejsérülés kiskaput hagy a nézőnek: nyugalom, ami innentől következik, a fájdalom okozta hallucinációknak tulajdonítható. Valóban hihetetlen kalandok kezdődnek, amikor Mahito megsebzi magát, hogy ne kelljen találkoznia iskolatársaival, és szembenézni nyomorukkal, míg ő fényűzően él. Mondhatjuk, hogy a fantáziájába menekül, amikor egy olyan világba csöppen, ahol papagájkolóniák igyekeznek munkába, főznek családjuknak és őriznek egy dimenziókaput.
A filmet többféleképpen értelmezhetjük. Generációk közötti párbeszéd, hagyomány és modernség megbékélése, ugyanakkor traumafeldolgozás is. Szó szerint mélyre szállunk Mahitóval, az alvilágba vagy a tudatalattinkba, csak rajtunk áll. Az utazás végén a kisfiú is megbirkózik új életének terheivel.
Bár az európai szem előtt rejtve marad számos, a japán kultúrkörben evidens utalás, bőven találni olyat, amely számunkra is ismerős. A gémet egy üregbe követi Mahito, csakúgy, mint Alíz a fehér nyulat Csodaországban, a bejárat fölött Dante híres sora áll: ,„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Mahito mostohaanyja pedig egy ideig üvegkoporsóban vár, és hófehér bőre, ébenfekete haja felidézi a Grimm-mesék Hófehérkéjét. A Japánban népszerű cukiság-kultusz, vagyis hogy az élet minden területén felbukkanhat valami aranyos, lassan a mi szemünknek sem ismeretlen, a rajzfilmekben szinte kötelező egy-egy „cuki” karakter beépítése. Ezt a típust itt a varavarák testesítik meg, az apró lelkek, akik a lenti világból az ég felé szállnak, hogy újjászülethessenek. Segítői és kísérői a fiúnak.
Mijazaki Hajao filmjeinek alapelve, hogy a digitális animáció nem lépheti túl a tíz százalékot a filmben. A látványvilág, mint mindig, most is elképesztően részletes. A szereplők grimaszai szerethetőek és ismerősek, a háttérben pedig hosszan el lehet veszni. Szintén az alkotóra jellemző, hogy a sűrű akciójelenetek között hagyja pihenni a nézőket, így a szereplőkkel együtt gyönyörködhetünk a tájban.
A film végére már nem is a lineárisan követhető esemény kerül előtérbe, hanem az érzések, impressziók. Az álom állapotába ringat, ahol keveredik a múlt és a jelen, megszűnik az idő. Mahito csetlő-botló kisfiúból olyan felelősségteljes emberré válhat, akire világokat bíznak. A korábban alárendelt, engedelmes gyerek egyenrangú lesz a felnőttekkel.
A fiú és a szürke gém végtelenül komplex, amelyből mindenki kivehet magának egy építőkockát, amit beépíthet a saját világába. A gyászmunkához, hagyomány és modernség, valóság és képzelet örökös vitájához könnyű kapcsolódni. Megérte tíz évet várni rá.
A film a 2024-es Golden Globe-on elnyerte a legjobb animációs film díját.
Nyitóképen jelenet A fiú és a szürke gém című filmből. Képek forrása: ADS Service
