Nők szerint a világ - GARDÉNIA

A fiatal lengyel szerző, Elżbieta Chowaniec drámájáról már a 2010-es Kortárs Drámafesztivál felolvasószínházi estjén kiderült, hogy magyar színpadon is nagyon otthonos tud lenni. Most ismét Pelsőczy Réka rendezésében, de igazi színpadi estén elevenedik meg a négy generációnyi asszonysors, háborúkkal és megaláztatásokkal, ócska kis életvezetési trükkökkel és grandiózus hazugság-építményekkel. Családtörténetet kapunk négy hangon, négy nézőpontból, de esélyünk sincs, hogy magát az eseménysort rekonstruáljuk, hiszen a nők egyesével lépnek a színpadra és szöveges szóló áriákban adják elő a maguk történetét. Zongorakísérőjük, Kákonyi Árpád maga is olyan, mint a XX. század képtelenségeit jelmezébe és mozdulataiba beépítő, megszemélyesített sors; a szürreálisan hosszú frakk-szárnyak és a játékát kísérő vad mozdulatok kíséretében hol pattogva vezeti, hol finoman árnyalja az asszonyok monológját. A díszlet és a jelmez ? mindkettő Nagy Fruzsina munkája ? szellemes, visszafogott és mégis burjánzó; valóság és képzelet, magánélet és a világ színpadára lépő luxus határán mozog. A szereplők színpadra lépését tapsvihar kíséri, azt jelezve, hogy életük nem csupán a Thália stúdiószínpadának szerény nézőtere, hanem az örökkévalóság közönsége előtt játszódik.

A történetek úgy fonódnak egymásba, mint egy feszültségekkel teli, labilis, mégis rendkívül szívós építmény. Minden következő generáció az előző tagadásából nyer energiákat, szétrobbantja az addig adott kereteket és újratermeli a konfliktusokat egy következő szinten. A krakkói tisztbe belehabarodó dédanya, aki az ellenállás homályos parancsaira szórakoztatta az odarendelt SS-vezetőket; a lánya, aki apa nélkül nőtt fel egy alkoholista anya árnyékában; majd az unoka, aki megtagadta anyja munka- és pénzőrületét és bulikkal, önkívülettel kárpótolta magát a kemény gyerekkoráért; és végül a mindezekért szégyenkező, marketingessé lett, hajnalonként kocogni járó dédunoka mind ugyanazt az örökséget kezeli jól-rosszul, ki mire képes. Szín és fonák láncszerűen kapcsolódik egybe, a tagadás tagadása, a példák elvetése és visszaforgatása: igen, ez maga a család, ami túléli a háborúkat, a legkülönfélébb politikai rendszereket, éhínségeket és őrületeket. A darab igazi csodája éppen ennek a család-fogalomnak a megrajzolása, ami, bár teli van konfliktussal, mégis sokkal elevenebb és valóságosabb, mint amit a családról a XXI. században gondolni szoktunk.

Elżbieta Chowaniec

Pelsőczy Réka rendezése ezt a folyamatosságot prózában elhangzó ? néha dalbetétekbe forduló ? operává formálja. Van helye a stilizálásnak, szép, hogy az egymásnak feszülő indulatok nem szemtől-szemben hangoznak el, hanem egymás mellett, a közönségre szórva az átkokat. Szép az is, ahogyan a mozdulatok néha tánccá finomodnak, hiszen egy nő leginkább a testével képes átadni magát. A legérzékletesebben ezt Bartsch Kata lágy, finom karjátéka hordozza. A négy nő közül ő hozza a legtöbb színt, minden szólama újabb fejezetet nyit az anya-lány témában. Urbanovits Krisztina profin használ néhány jól bevált geget, de nem mindig jó helyen, Száger Zsuzsanna küszködik a szerep erejével és néha alulmarad. A legfiatalabb nő szerepében Spiegl Anna maga a fehér lap, az újrakezdés angyali esélye, ő már alig használ egyéni színt, sorsa szimbolikussá emelkedik és gúnyosan ellenpontozza a másik három nő vehemens realitását.

Négyen négyfélét játszanak, de harmónia van közöttük, ami a rendezés rendkívüli érzékenységének, stílusvariációkat megengedő, befogadó szabadságának köszönhető. Így gördül elő a történetből sok szégyellnivaló részlet, így olvad az utolsó négyes nagyária a soha-meg-nem-értés csimborasszójává, de így jutunk el az előadás végén odáig, hogy négy zárt, dacos, egyedi sorsban meglátjuk a világgal szembeni erőt, az összetartozást.