Ferencz Győző költő, filológus, irodalmi szerkesztő a legjelentősebb irodalmi folyóiratoknál, egyetemi docens, számos verseskötete jelent meg (Ha nem lenne semmi nyom, Omlásveszély, Két ív, Magamtól egyre messzebb - Válogatott versek). Tavaly népszerű, jó vastag Radnóti-monográfiát is publikált. Az a fajta tanár, aki megfontolt, lassú, és a szellemes elszólásait is olyan természetesen rejti el a beszédben, hogy ha később esik le, akkor visszamenőleg kettővel is nevetni kell, tehát szinte folyamatos a hallgató arcokon a félmosoly.
 |
| Nádasdy Ádám |
A két szerző, tanár, tudós, ilyen felvértezettséggel az irodalmi életre és szerencsés attitűddel a népműveléshez, könnyedén göngyölíti az est fonalát. Izgalmasan, egy-egy komplett nyelvfilozófiai tételt vagy költői módszert elrejtve a sorok között válaszolnak a letűnt korok hőseinek leveleire és a szerkesztőségi titkárok kérdéseire. Hozzá még persze ott a személyes szál, ami lélekmelegít, az egymással évődés, ami már-már bölcs, csipkelődő öreguras. Balassi Bálint azt kérdezi igen aktuálisan a szellemvilágból, hogy miért nem írnak ma a (kanonizált) költők hazafias verseket, miért olyan jelentéktelennek tűnő tárgyakat ragadnak meg, mint például a komódfiók. Nádasdy szerint ilyen szempontból sem az aranykorban élünk, az ezüst korra meg az jellemző, hogy kissé magába forduló. Ferencz Győző költőpalánták kissé hosszú versfutamait javítja ki, ad technikai tanácsokat, aztán megpróbálják kideríteni közösen, hogy hol a költészet mostanában. A vers szerintük semmiképp nem a nyelv tanulmányozásából indul, inkább mások verseinek olvasásából, ahogy a rajzolni tanulók is másolással kezdik, a költőknek is sok körmöléssel (kódexmásolással?) kellene kezdeniük. Végül megegyeznek, hogy annyira ezüstkorban azért mégsem vagyunk, hogy az akadémia mondja meg a költőnek, mi a nyelv. Utána mindenki beszélőre megy.
