„Még egy kis idő, és a világ nem lát engem többé, de ti megláttok engem: mert én élek, és ti is élni fogtok” – a filmet záró idézet János evangéliumából való, és a tanítványaitól búcsúzó Jézus szavait rögzíti. A „Ti is élni fogtok” készítői azonban Pógyor Istvánra, a református mártírra, a Keresztény Ifjúsági Egyesület (KIE) nemzeti titkárára vonatkoztatják, aki 1953-ban Rákosi börtönében halt meg. Az ő halálára, elfeledésére és emlékezetére. Arra a bűncselekményre, hogy valakit jeltelen sírba temethettek, miután koncepciós perben elítélték, és még az emlékét is megpróbálták megsemmisíteni; mindazzal együtt, amiben hitt. Emberi léptékkel el sem képzelhető nagyobb vereség: úgy elsüllyedni, hogy nemcsak fizikai létünk lesz az enyészeté, hanem a legszentebb értékeink is sírba szállnak velünk.
Az ügyünk, vagy még inkább: az Ügy, amiért élni és halni egyaránt érdemesnek tartottuk.
Ez a film közel hetven évvel később „feltámasztja”, új életre kelti a tragikus sorsú reformátust, megpróbál neki igazságot szolgáltatni, felmutatni a példáját, kiválóságát, hősies helytállását. Bizonyos értelemben pedig még próféta voltát is. Hiszen valami olyasmiben hitt, aminek akkor semmiféle realitása nem volt, míg ma a legtermészetesebb módon része a mindennapjainknak.
Mi pedig álmélkodva hallgatjuk jósszavait, és csalásra gyanakszunk. Terjednek időnként százéves fotók a neten, amelyeken mintha utcán sétáló embereket látnánk, amint cinkos mosollyal az arcukon a fülükhöz szorított mobiltelefonba beszélnek. Ilyesféle élmény azt hallani, amikor a filmben Pógyor István szerepében Trill Zsolt az Európai Unióról beszél.
A szűk félórás film első jelenetében Pógyor Istvánt egy hét után kiengedik a sötétzárkából, és visszahelyezik a cellatársához, aki azonban vamzer, és mindenről jelentést ír, amit mond. R. Kárpáti Péter, a Barátok közt korábbi sztárja oly meggyőzően alakul át a lelkiismeret-furdalásos hamis barát szerepében, hogy rá sem ismertem, csak a végén, a szereposztás alapján. Már itt elhangzik egy kulcsmondat Pógyortól.
„A hitemben akarnak megfogni – mondja kihallgatóiról –, de nem tudják, hogy nekem az legalább annyira realizmus, mint nekik a marxizmus.”
Hiába a sötétzárka és minden kínzás, ezek csak még inkább eggyé teszik az ügyével, és egyre inkább a hitéhez tapasztják. Mintha sejtené, hogy már semmi másban nem bízhat, mint az isteni segítségben.
A második jelenet benyomásom szerint elhibázott, mégpedig az amúgy roppant tehetséges Ficza István mint embertelen kihallgatótiszt szerepeltetése miatt. Vagy Ficza fogta meg rosszul a figurát, vagy a rendezői koncepció volt hibás. Ő ugyanis itt afféle pszichopatát játszik, aki élvezi a rab szenvedését, és kéjeleg abban, hogy annak már semmi más perspektívája nincsen, mint a további megkínzatás és a halál. Ez szerintem az olcsó hatásvadászat irányába viszi el a jelenetet, és az elnyomó hatalom egy bizonyos képviselőjének perverz karakterével magyarázza az áldozat szenvedéseit, holott azok a rendszer lényegéből következtek. Ha az ÁVH-s kedves és megértő lenne, talán még inkább kitapinthatóvá válna a fennálló rend embertelensége.
Trill Zsolt ebben a részben afféle „Jézus bírái előtt” karakter Pógyor szerepében, aki minden gúnyolódás ellenére bölcsen, történelmi léptékű válaszokkal reagál a vulgármarxista klisékre. Ekkor hangzik el a következő mondat: „Ideje, hogy Európa új szövetséget hozzon létre, ami a keresztény hagyományain alapul. Csak így nem lehetünk mások gyarmatai.” Majd amikor a kihallgatótiszt a kommunista hatalmat fenyegető veszélyekről, külső és belső ellenségekről beszél, így teszi helyre:
„Nehéz lehet úgy élni, hogy a világ minden rezdülésében az ellenséget kell keresni.”
És van itt még egy fontos mozzanat: a tiszt rárivall, hogy ne képzelje magát a szószékre, amikor vele beszél. Pógyor István azonban nem volt lelkész. Kereskedelmi iskolát végzett, letartóztatása előtt is egy boltban dolgozott. Kereszténysége nem hivatalhoz kötődött, hanem a legszemélyesebb ügye volt. Civilként, egy keresztény egyesület tisztségviselőjeként köteleződött el az ifjúságnevelésnek. A KIE küldte el amerikai tanulmányútjára is, amely felnyitotta a szemét, tág látókörűvé, letisztult szemléletűvé, európai orientációjúvá tette. Ezért a civil ügybuzgalom, odaadás terén is példa lehet az utókor számára.
A film további jeleneteiben Trill Zsolt és az egyik rendező, Ablonczy Bálint ellátogat a kárpátaljai Sárosorosziba, amely Pógyor Istvánnak és a színésznek is szülőfaluja volt. Zárásként pedig Földváryné Kiss Rékával, a Károli egyháztörténeti tanszékének vezetőjével beszélgetnek, aki megvilágítja a nemzetközi összefüggéseket, ismerteti az YMCA (Young Men’s Christian Association) és tagszervezete, a Keresztény Ifjúsági Szövetség munkásfiatalok körében végzett munkáját, Pógyor antikommunizmusáról, antinácizmusáról, 1946-os internálásáról, majd 1951-es letartóztatásáról beszél, és megvilágítja azt a küzdelmes utat, amelyet a kihallgatások és a kíméletlen kínzások két hónapja során a hitében végig kellett járnia. Az Európai Unió létrehozásának kísérletével vádolták, az EU-eszme első mártírjának is tekinthetjük. Ma talán már el sem tudjuk képzelni, hogy a Rákosi-korszak szellemi sivárságában micsoda erőforrást jelentett ebben az eszmében, Európa majdani egyesülésében bizakodni, hangsúlyozza.
Szülőfalujában a templom falán elhelyezett tábla őrzi a mártír emlékét. A szöveg utolsó mondata szívszorító gesztussal jelen időben fogalmaz róla: „Isten áldása lebegjen Pógyor István élete felett.” Vagyis állást foglal amellett, hogy aki volt és amit képviselt, soha nem kerülhet múlt időbe. Trill Zsoltnak van igaza, amikor a beszélgetés (és a film) végén azt mondja róla:
„Ő győzött.”
A jelenetfotók forrása a YouTube. A nyitóképen Trill Zsolt.
