Groteszk jelmezek, fémgömbökkel teli termek, alufóliával fedett ablakok és mulatozás, tánc, zene, elborulás reggelig, kötelező jelleggel – éjszakai élet és jelmezes partik a Bauhausban.
A száz évvel ezelőtt alapított Bauhaus a modern művészet legmeghatározóbb iskolája volt, így jogos feltételezés lenne, hogy szigorú törvények uralkodtak az intézményben, amelyben nem volt helye a komolytalanságnak. Ez részben igaz, de ha elolvassuk a pécsi születésű építész és egykori Bauhaus-diák, Molnár Farkas Élet a Bauhuasban című 1925-ben született írását, megbizonyosodhatunk róla, hogy a híres iskolában a szórakozás, a testi-lelki jóközérzet megteremtése és a véget nem érő partik ugyanolyan fontosak voltak, mint a magas szintű szakmai oktatás.
A szakmai felkészültségen kívül lényeges volt, hogy egy Bauhaus-diák éber és élénk temperamentummal, találékony elmével és hajlékony testtel rendelkezzen.
Telente Walter Gropius, a Bauhaus igazgatója egészségügyi célból kötelezővé tette a táncot, amihez tanárt is hívott Berlinből, hogy tanítsa meg az akkori kor legújabb mozdulatait, például a charlestont, amivel kollégáit, a két nagymestert, Paul Klee-t és Vaszilij Kandinszkijt az őrületbe kergette.
A zene is fontos volt a diákok életében. A szintén magyar származású diák Weininger Andor festő, építész, formatervező megalapította az iskola jazz-zenekarát, a Bauhaus Bandet, amely egyre sikeresebb lett az évek során, bár Molnár Farkas arról ír, hogy az éjszakai partik tetőfokán előfordult, hogy a zenészek összezúzták a hangszereiket.
Hogy ez valóban így volt-e, kérdéses, mindenesetre Weininger Andor szerepe kiemelkedő volt a Bauhaus zenei életében, ahogy ezt a Ludwig Múzeum Bauhaus100 ? Program a mának című kiállításán látható filmből is megtudhatjuk. Kismányoky Károly filmjében Weininger arról mesél, hogy a Bauhausban gyakran játszotta zongorán egy budapesti kuplé dallamát, amelyet egyre több diák kezdett az iskolában fütyörészni, így idővel ez lett a Bauhaus híressé vált indulója.
Bármilyen hihetetlen, ezek a programok, a partik, a tánc mind összefüggésben voltak a Bauhausban folyó oktatással. A semmihez sem hasonlítható, híressé vált jelmezes partik adnak erre magyarázatot.
Az 1920-as években rendezett jelmezes összejövetelek eleinte rögtönzött események voltak, ám idővel nagyszabású, szervezett programokká váltak, és a diákok ugyanolyan komolyan vették a jelmezek megtervezését és elkészítését (ha nem komolyabban), mint iskolai tanulmányaikat. Nem csoda tehát, hogy hihetetlenül extrém, művészi kivitelezésű és minden szempontból modern jelmezek születtek.
Ezek a kreációk semmilyen praktikusan hordható öltözékhez nem hasonlítottak, inkább színházi kelléknek tűntek. Így érthető, hogy egy idő után a jelmezkészítés hivatalosan is a Bauhaus oktatási programjának része lett az Oscar Schlemmer által vezetett színházi műhelyben.
A visszaemlékezések megegyeznek abban, hogy a jelmezes bulik betetőzése az 1929-es Metal Party volt. Ezen az estén minden a csillogó, fémből készült tárgyakról szólt, a jelmezektől kezdve a berendezésig.
A Harangok, csilingelők, csengettyűk alcímen meghirdetett ?Fém-parti? meghívóján az a javaslat szerepelt, hogy a férfiaknak ajánlott habverőnek, borsőrlőnek vagy konzervnyitónak öltözni, a nők pedig lehetőség szerint búvárharangként, esetleg diótörőként vagy egyszerűen csavarként érkezzenek. Az épület is teljesen átalakult, ablakait alufóliával vonták be, a résztvevők pedig egy csillogó fémcsúszdán érkeztek meg az ezüst- és üveggömbök százaival teleaggatott terembe.
Sajnálatos módon kevés fotó maradt meg ezekről az estékről, Molnár Farkas leírásából tudhatjuk meg a legtöbbet. Részletesen beszámol róla, hogy a Bauhaus mesterei is részt vettek az eseményeken.
Kandinszkij például úgy jelent meg az egyik partin, hogy kiállt belőle egy antenna, Johannes Itten pedig olyan öltözékben érkezett, amiben úgy nézett ki, mint egy "amorf szörny". A Bauhuas mesterei hittek abban, hogy ezek az események erősítik a közösségi szellemet, illetve a diákok ?játékösztönét?, ami a kreativitás alapja.
A jelmezes összejövetelek megszervezése Oscar Schlemmer feladata volt. 1923-ban kezdte el a színházi műhely vezetését, amelyben olyan magas színvonalú munka folyt, hogy a színpadi produkciók rendezésével is foglalkozó mester már abban az évben bevonta bauhausos diákjait saját előadásaiba. Leghíresebb darabját, a Triádikus balettet 1923-tól kezdve éveken át a Bauhaus diákjai adták elő.
Schlemmer balettje 18 különböző geometriai formák által inspirált jelmezben mozgó táncost mutatott be, akik a marionettbábukéhoz hasonló stilizált és mesterkélt mozdulatokkal járták be a vízszintes és függőleges vonalakkal felosztott teret.
1929-ben Schlemmer az egyre erősödő ellenséges atmoszféra és az anyagi nehézségek miatt kilépett a Bauhausból, így a színházi aktivitás hamar alábbhagyott, majd meg is szűnt az iskolában.
A Ludwig Múzeum kiállításán láthatjuk azokat az archív felvételeket, amelyek Oscar Schlemmer Triádikus balettjének 1969-es rekonstrukciós előadásáról készültek, amelyhez a magyar származású Bárdy Margit készítette a jelmezeket. Schlemmer özvegye Bárdy rendelkezésére bocsájtotta az eredeti jelmezekről készült tervrajzokat és akvarell képeket, amelyeket szintén láthatjuk a kiállításon.
A cikk eredetileg a Ludwig Múzeum blogján jelent meg.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
