Egyszer egy nyári táborban környezetvédelmi előadást hallgattunk. A fanatikus, agresszív szakértő mindannyiunknak szigorúan megtiltotta, hogy bármilyen módon ártsunk az élővilágnak, és a bolygó barbár gyilkosának nevezte már a meleg vízzel zuhanyzókat is. A sátorba ekkor méhecske repült be. Többen sikoltoztak, mások hessegették, a hevesebb vérmérsékletűek pedig a lecsapásával kísérleteztek. Amikor a fauna váratlanul konkrét valójában jelent meg köztünk, mi ahelyett, hogy megörültünk volna neki, rátámadtunk, a vesztére törtünk. Megpróbáltuk magunkat megvédeni tőle.
*
A választott hazája, Spanyolország Galicia tartományának falvacskájában élő francia zöldségtermelőt – és feleségét – piszkálni kezdi a szomszédjukban élő lótenyésztő testvérpár, mert „jöttment” létére keresztbe tett nekik, amikor a lakosok többségét meggyőzve megakadályozta, hogy svéd vállalkozók szélerőműparkot építsenek a lélegzetelállítóan gyönyörű, általa rajongva szeretett tájon, és ezáltal a fivérek borsos, öregkorukat bearanyozó összeghez jussanak. Az idealista Antoine fel akarja virágoztatni az elöregedett falut: saját költségére romos házakat újít fel, hogy fiatalokat vonzzon oda. Xant és Lorenzót bosszantja, hogy az ő rovásukra próbálja megvalósítani világjobbító elképzeléseit, ezért megpróbálják módszeresen pokollá tenni az életét. Ennek egyik eszköze a franciaként, azaz idegenként való megbélyegzése.
*
A Szörnyetegek bonyolultabb film, mint amilyennek előszörre tűnik. Becsalogat az erdőbe (szó szerint is), bevonz egy problémakörbe, feltesz egy kérdést, majd jelenetek sorával válaszolja meg – ám nem ér véget ezután, ezért elkezdünk jobbra-balra, a többi nézőre és az óránkra tekintgetni, hogy lássuk, ők is csodálkoznak-e – meg hogy megbecsüljük, még mennyi lehet hátra ebből a filmbe rejtett másik filmből, és mit akarhatnak vele. Hogyan módosítja az addig látottakat, mennyire szoros a két rész kapcsolata, és a második érvényben hagyja-e az előző által adott választ?
E „kifárasztásos technikának” feltételezésem szerint az elbizonytalanításunk a célja. A folytatás újabb történet: az asszony és a házaspár lányának története, amely olyan érzést kelt, mintha a kamerák véletlenül maradtak volna a forgatási helyszínen, hogy most már aztán csakugyan a kendőzetlen valóságot vegyék. Mintha mondjuk valaki a holttestekkel borított, már csendes mezőn szemlélődve, utólag próbálná bemutatni a mohácsi csatát. „Nem mindegy már?” – kérdeznénk, de Sorogoyen nyugodtan, mívesen, eltökélten dolgozik a lezáráson. Vezet a remény irányába.
*
A film nyitó, látomásos jelenete kulcsot látszik kínálni az értelmezéshez. A spanyol testvérpárt, Xant és Lorenzót látjuk, amint egy lóval viaskodnak, hogy lefogják, a földre szorítsák – ám az hevesen, habzó szájjal áll ellen. A jelenet a természet elemi erejét uralma alá hajtó ember küzdelmét mutatja be, aki itt maga is természeti tényezőként hat: izom feszült izomnak, csont a csontnak, akarat az akaratnak. Távol a szép szavaktól, nemes eszméktől, fennkölt filozófiától – itt csak győzelem és legyőzetés van, és akinek ez az élete, annak hiába fogunk a természetvédelemről beszélni. Annak, aki számára a természet szép eszme, elvont fogalom, más a világszemlélete, mint akinek a megélhetése függ tőle, és gyakran megtapasztalja féktelen, őt veszélyeztető erejét. Aki benne él, nem látja szépnek a természetet.
*
A Szörnyetegek a városi és a vidéki életfelfogást is ütközteti. A városi ember felsőbbrendűségi és a vidéki kisebbrendűségi téveszméje jól kiegészíti egymást. A városi „betolakodó” elefánt a porcelánboltban: képtelen megérteni, hogy míg ő a „nagyvilágból” jött, választhatott volna más helyet is, és volna hová visszamennie; a helyieknek mindenük a falu, ahol élniük és halniuk kell, és amin kívül semmijük sincsen. Életük nagyobb részét a falu törvényei szerint és határai között élték le, és érthető az érzékenységük, ha egy beköltöző veszi magának a bátorságot ahhoz, hogy helyettük döntsön róluk. Birtokon belül érzi magát, hogy szinte kisajátítja a szülőföldjüket, amire ő – mivel megengedheti magának – romantikusan, afféle jelen idejű skanzenként tekint, míg nekik a húsuk és a vérük.
*
A „tiszta képletbe” kissé belezavar, de roppant aktuális a film nemzetiként értelmezett ellentéte, amely a másik idegen voltából a rossz szándékára következtet. Ennek kapcsán franciák és spanyolok történelmi ellentéte, a múlt rossz tapasztalatai, a franciák egykori uralmi törekvései, spanyolokkal szembeni lenézése is szóba kerül. A személyes ellentét nemzeti köntöst ölt, pedig kiderül: Antoine-ék kezdetben sok segítséget kaptak a spanyol szomszédoktól, ők pedig – többek közt spanyoltudásuk fejlesztésével – mindent igyekeztek megtenni, hogy beilleszkedjenek új lakóhelyükön. Kiderül, hogy ez a törekvésük korábban sikeres is volt, vagyis meg lehetne találni a közös nevezőt, a nacionalista magyarázat csak „fedősztori”.
Különösen tanulságos Antoine-nak az a magyarázatkísérlete, amely a vita hevében a szélerőműves svédeket vádolja a spanyol-francia ellentétért, vagyis olajjal próbálja oltani a tüzet: továbbhárítaná a felelősséget, „alkalmasabb bűnbakot” jelölne ki, hiszen nem mint mások kiszolgáltatott helyzetén nyerészkedő vállalkozókat hibáztatja őket, hanem mint idegeneket. Mint lelkiismeretlen gonoszokat, akik távolról avatkoznak bele más országok-népek életébe, exportálják idegen országokba a náluk nemkívánatos hangszennyezést és egyéb környezeti károkat. Pedig ha valami, akkor ez biztosan nem nemzetek közötti ellentét, hanem a kapitalizmus „nemzetek fölötti” kártétele. Az is igaz azonban, hogy általában fejlettebb régiók vállalkozói művelik szegényebb vidékek lakóival.
*
A film kulcsjelenetében, a francia által kezdeményezett utolsó vita során mindkét fél szinte nyíltan kimondja, mi fog következni. A „szóvivő” Xan azt, hogy így vagy úgy meg fognak Antoine-tól szabadulni, ha nem költözik el, mert szerintük ő az akadálya, hogy jobb életet élhessenek, Antoine pedig azt, hogy inkább meghal, mint hogy visszakozzon, az álmát feladja. „Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért?” Mintha egyikük sem tehetne mást, mintha ez a természeti jelenségek végzetszerűségével menne végbe.
*
Vörösmarty mintha erről a filmről írta volna Az embereket: annak borúlátása, kétségbeesése és a valóság elfogulatlan rögzítésének szándéka jellemző a Szörnyegekre is. A borzadás, de közben a higgadt ténymegállapítás: „... Mi dús a föld, s emberkezek még / Dúsabbá teszik azt, / És mégis szerte dúl az inség / S rút szolgaság nyomaszt. / Így kell-e lenni? vagy ha nem, / Mért oly idős e gyötrelem? (...) // Istentelen frígy van közötted, / Ész és rosz akarat! / A butaság dühét növeszted, / Hogy lázítson hadat. / S állat vagy ördög, düh vagy ész, / Bármelyik győz, az ember vész: / Ez őrült sár, ez istenarcu lény! / Nincsen remény! // Az ember fáj a földnek; (...) / Az emberfaj sárkányfog-vetemény...”.
Sorogoyen mintha a természeti törvények kényszerítő ereje által uraltnak látná az embert, aki emiatt nem tehet arról, hogy gyilkos. Vagy öl, vagy megölik; vagy menekülőre fogja, vagy test test elleni küzdelem a sorsa: „a pokol a másik ember”. Igaz ugyan, hogy a szellemi és fizikai nyomor különösen is az embertelenség táptalaja, de – mint Vörösmarty írja – az ész sem segít rajtunk. Az „eszesek” kihasználják a műveletlenek, nyomorultak tájékozatlanságát, és nyerészkednek rajtuk, a szociális különbségek pedig szinte ellehetetlenítik az értelmes párbeszédet. A rossz körülmények között élők minden szalmaszálba belekapaszkodnak, hogy túléljenek, könnyen manipulálhatók, és gyorsan megtalálják a bajukért felelőssé tehető személyeket, csoportokat. Boldogulásuknak rettentően szűkösek a lehetőségei, ezért határhelyzetbe kerülve könnyen érezhetik úgy, hogy ha nem élnek a kínálkozó alkalommal, talán már soha többé nem lesz majd újabb. Az, hogy ember embernek farkasa, nem kivételes baleset, hanem maga a világtörvény. Akik akár testvérként is élhetnének egymás mellett, elháríthatatlanul újra meg újra egymást létükben fenyegető ellenségekké válnak. Nincsen remény.
*
Az eddigiek alapján nyilvánvaló: a szörnyetegeket nem a másik oldalon, a szomszédban, más országokban vagy földrészeken kell keresnünk, hanem mi magunk vagyunk azok, és sajnos nem tudunk másmilyenek lenni.
*
És akkor mégiscsak, mindennek ellenére a reményről. A film után önkéntelenül a Bereményi–Cseh-féle Budapestet kezdtem el dúdolni. A kezdősorait, hogy „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, / maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”. Ez, vagyis a lakóhelyről való döntés, az ahhoz való ragaszkodás az egyedül maradt asszony és lánya, Olga és Maria közti, először végzetesnek tűnő konfliktusról jutott eszembe. Maria ki akarja menteni anyját a barbár vidékről. Azt javasolja, hogy költözzön össze vele és egyedül nevelt gyermekével Franciaországban. Megdöbbentőnek és felelőtlennek tartja az anyját, aki mindenáron maradni akar. Azzal vádolja, hogy még mindig eltűnt, a szomszédok által vélhetőleg meggyilkolt férjének „függeléke”. Annak idején sem ő döntött a faluba költözésről, hanem csak a férjét követte, és még most sem képes belátni hibáját, Antoine őrültségének hátat fordítani. Pedig Olga éppen azért marad, hogy végső soron mégse menjen tönkre minden. Hogy amiben Antoine hitt, és amiben ő is egészen a társa volt: a szép idea érvényes maradjon. A választott lakóhelyhez, földhöz, országhoz való hűség mozgatja. Annak felismerése, hogy sokkal inkább az vagy, aminek a magad akaratából egészen odaadod magadat, mint az, amit készen kapsz, örökölsz. Lánya fokozatosan megérti ezt, és ennek nyomán ők ketten közös erővel elkezdik termőre fordítani a sárkányfogveteményt.
