Olyan, mint egy fa

Fujimoto Sou az épület jellegzetes lebegő tetejét a hang rezgésének vizuális képéből, a hullámból kiindulva formálta, a nyitottság és átjárhatóság jegyében az oldalfalakat üvegből tervezte, míg a tető lyukacsos szerkezete – hasonlóan a fák lombjaihoz – átereszti a fényt a belső helyiségekbe is. Míg a legtöbb koncertterem zárt doboz, én nyílt tereket álmodtam, ahová beszűrődik a természetes fény, ahonnan ki lehet látni az erdőbe, és ahová a ligetből is be lehet látni.

Az intézmény három funkciója elválasztható egymástól: az oktatási helyiségek a lombkorona szintjén, az emeleten, a koncert- és az előadóterem, valamint a szabadtéri színpad a park szintjén, a kiállítóterek pedig a gyökereknél – azaz a földalatti szinten – kapnak helyet.

A kiállítótér egy több mint ezer négyzetméter alapterületű, hét méter belmagasságú csarnok, amiben több kisebb tér lesz majd kialakítva, de úgy, hogy át lehessen látni az egész helyet, vagyis már a tárlat elején el lehessen látni a kiállítótér másik végébe – ezzel is illusztrálva, hogy a zene ugyan rendkívül sokféle, mégis egységes. Ez a transzparencia nem lesz zavaró, mert a csarnok és a kisebb terek úgy épülnek majd fel, mint egy zenemű: egy szimfónia vagy opera, amelyben a melléktémák ugyan váltják egymást, de vissza-visszatérnek a nagy és ismerős vezérmotívumok is.

Az állandó kiállítás bár az egyetemes zenetörténetről szól, kiemeli a legfontosabb magyar szerzőket, műveket, vívmányokat, illetve a magyar népzene egyediségét, fontosságát is. Első része az időtlenségről szól, illetve arról is, hogy miközben a zenetörténet megszületik, majd idővel megjelennek a nagy komponisták és művek, azzal párhuzamosan megmarad egy alig változó népi kultúra is. Ennek az összefüggésnek a megjelenítésében sokat segít a kiállítótér már említett átláthatósága, hogy a tárlat elején lévő népzenei részből kicsit tovább pillantva elérhetjük a kiállítás vége felé megjelenő Bartókot is.

A kiállítás első tere erdőt idéz ? ide lép be a látogató, és itt szólaltathatja meg – többedmagával – a dobokat is. A dobolás hatására megváltozik az erdő mintázata, és minél többen dobolnak együtt, annál inkább átalakul ez a mintázat, segítve egyben azt is, hogy az ember kiszakadjon a jelenből.

A kép és a hang kiegészítik egymást, előhívják egymás rejtett tartalmait. Amikor a látogató belép a kiállítótér egy tartalmi egységébe, egy olyan emblematikus kép fogadja, ami egyben összefoglalja neki az adott kort, illetve az adott tér üzenetét.

A belsőépítészek és a látványtervezők azon dolgoznak, hogy a zene történetét vizuálisan is átélhetővé tegyék, miközben arra ösztönzik a látogatókat, hogy használják a fülüket is. Ám hogy a kiállítás ne fulladjon teljes kakofóniába, speciális fülhallgatókat használnak majd, de lesz a tárlatnak olyan része is, ahol érvényesülhet az egész teret betöltő hangzás.

A kurátorok a színházakéhoz hasonló „fekete doboz" bevilágítási elve mellett döntöttek, nemcsak azért mert a földfelszín alatti terekbe kevésbé jut be a természetes fény, hanem, mert ez hatékony módszere a figyelem irányításának, a kiemelésnek. Több olyan kisebb-nagyobb tér is lesz, ahol a vetítés hangsúlyos szerepet kap, illetve a látogatói interakció befolyásolja a látványt.

A teljes cikk a Liget Budapest blogon olvasható.