Életem folyamán én is, mint mindenki más, tapasztaltam jót is meg rosszat is. Voltak ezidáig gyönyörű pillanatai az életemnek, amikor igazi létmagaslatokon állhattam, s örülhettem a világ gazdagságának, az áldásnak, s természetesen voltak szörnyű, lesújtó perceim is. A sötétség órái, napjai, a sár ideje, amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább. Tapasztaltam betegséget, gyászt, kudarcot, csalódást és aggodalmat. Arra gondoltam, hogy leírom a tapasztalatomat arról, hogy miképp sikerült túllépnem, kilábalnom a sötétből. Hogy miért van ehhez jogom? Hát egyszerűen azért, mert itt vagyok még. Élek! Hegeket viselek a tudatomon, igaz, de azért viszonylag normálisan létezem. Tudok nevetni, örülni, szeretni, barátkozni, beszélni és dolgozni. Mindez – úgy érzem – feljogosít tapasztalatosztásra. Továbbá azt is el kell mondanom, hogy az alábbi tudás nem teljes körű, önkényesen bővíthető, sőt bővítendő mások (például az ön) tapasztalatával. Végül az én tapasztalatom az enyém. Nekem segített, de nem állítom, hogy mindenkinek épp úgy fog segíteni, azaz vitatható, megkérdőjelezhető, sőt megkérdőjelezendő. Hiszen pusztán, ha csak foglalkozunk e kérdéssel, már tapasztalatot gyűjtünk, erősítjük magunkat.
És a legutóbbi mondat lényegében az első tapasztalat, megosztandó tudás: készülni kell. A sötét mindenkit utolér, nincs mese! Vagy így, vagy úgy, de mindenki megtapasztalja a rosszat, hiszen az szerves része emberi életünknek, így hát bölcs az az ember, aki a csendes szép életpercekben képes felkészíteni önmagát a rosszra is. Kicsit olyan ez, mint a készülődés a télre, a befőttek készítése, tűzifa beszerzése. A tél biztos eljön, a túlélés záloga a felkészülésben rejlik. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy örök-borús állapotot, amikor semminek sem szabad örvendeni, mert úgyis elmúlik. Nem, ez így káros lenne. A „winter is coming” hozzáállás savanykás, morcos embereket szül, mint amilyenek a Trónok harca Starkjai. Amiről én beszélek az az, hogy el kell fogadni, tudatosítani kell, hogy lesz rossz is, ez az élet része, s most, míg jó, milyen jó! Paradoxonnak tűnhet, de a rosszra való felkészülés alappillére a jelenlegi jónak a tudatosításában rejlik. Az áldottság állapotának a felismerésében, s az ebből fakadó hálában. Másképp szólva, a tudatos életben. Aki így él, képes mindennek örülni, semmit sem magától értendőnek venni, mert tudja, hogy semmi sem magától van. A jó, ajándék, nem jár önmagában, illik megköszönni, s szükségszerű örülni neki.
Aztán jön a baj! Lesújtó hírt kapsz egy számodra kedves személy egészségi állapotáról. Veled közli kezelőorvosod a bajod. Aggódsz, félsz, sírsz, gyászolsz, összetöröttnek érzed magad. Első lépés: lassulj le! Ne kapkodj, ne légy elhamarkodott, ne dönts, csak szuszogj! Lassan, mélyeket. Kóstold a keserűt. Maró az íze, de félni tőle nem szabad. Menekülni úgysem tudsz, nincs hová, ismerkedj meg vele, fogadd el, tudatosítsd. Ez nagyon nehéz, hiszen ösztönös reakciók lépnek működésbe, s az embernek nagyon fontos, hogy írja felül a benne lakó állati reflexeket. Az állat ugyanis menekülne, próbál elbújni, vagy harcra készül. Ám sajnos a bajnak nevezett ragadozó elől, ha egyszer a célkeresztjébe kerültünk, elfutni nem lehet, s mivel részünk, belőlünk táplálkozik, puszta agresszióval nem leteperhető. Minél jobban küzdesz ellene, annál erősebbé válik. Az ellenállásnak egy módja van, az ismerkedés. A tudatosodás és lelassulás önmagában nem fogja megszűntetni a bajt, csak hazahoz. Most szenvedek, mindenem fáj, félek, ez van, innen kell továbblépni!
De hogyan? És itt kell bölcsnek lenni, ugyanis a legfrappánsabb válasz az, hogy sehogy! Pontosabban, nincs recept, nincs egyetemes gyógyszer. Ne erőltesd, ne kényszerítsd magad, hanem hagyd, hogy történjenek a dolgok. Vigyenek magukkal, sírj, ha kell, lázadj, sóhajtozz, hagyd, hogy tomboljon a vihar. Mert, mint minden vihar, egy idő után csitulni fog. Ha beszorítod, elfojtod, veled marad, nyomása nem múlik el, s valamikor kitör a börtönéből, váratlanul elragad, amikor nem vagy rá felkészülve, s padlóra küld. Helyette hagyd, hogy zúgjon, süvítsen, fújjon, dörögjön. Ne félj, elmúlik! Minden normális ember vihar alatt igyekszik behúzódni valahová, s kivárni annak elmúltát. Tedd te is ezt az életviharokban, hagyd, hogy tomboljon.
Egy állandó érzés viszont melléd szegődik, s ez a magány. Bajban, bármennyien is vannak körülötted, egyedül leszel. Úgy érzed, senki sem segíthet, minden jó szó lepereg, s bárhányan, bármilyen őszintén támogatnak, mégis egyedül vagy. Senki, a legjobb szándékúak sem tudják elvenni tőled a te fájdalmadat. Nem az ő hibájuk, s nem is a tiéd, hanem ez a dolgok rendje. A vallásos embernek talán könnyebb, mert tudja, hogy magánya káprázat, Istene nem hagyja el, s belekapaszkodik. A nem hívőnek nehezebb, mert a keserű poharat mindenestül magának kell kiinnia, de nem lehetetlen.
Amint múlik a vihar, ideje cselekedni. Felmérni a kárt, elhordani a törmeléket, pótolni a veszteséget, azaz újraépíteni az életet. Lassan, csendesen, türelmesen. Itt már fontosak a társak, a segítők. Jól jön a plusz erő, pont úgy, mint árvíz után a segítség. Nem mondom, egyedül is lehet, de nehezebb.
Végül pedig egy alaptézis: nincs olyan, hogy vége, sosem! Persze, úgy tűnhet néha, de ez csak látszat. Minden éjszakára jön egy hajnal. Ez menetrendszerű dolog. A hajnal eljön, egyszer és egyszer eljön…
Itt megállok. Több minden van még, de egyelőre ennyi legyen elég!
