Pilinszky mélyen vallásos ember volt. Hite túlmutatott a külső formalitásokon, a megélés látható dimenzióján. Húsbavágó, fájdalmas, szenvedélyes hite volt. Igazi. Olyan, mint a hálóban tátongó halak kórusa. Bibliai párját Jeremiásban, ebben az ószövetségi prófétában látom. Ő is ugyanúgy nyüszít a csillagok alatt, magzatpozícióban fekve: Rászedtél, Uram, s én hagytam, hogy rászedj. Az ilyen hit szétveri a formalizált vallásosság kereteit. Nem merül ki okoskodó dogmatizálásban, de nem válik önbéklyózó moralizálássá, szép és nett polgári, szalonvallásossággá sem. Az ilyen hitnek hússzaga van, inkább fájdalmas, kényelmetlen életérzés, mint csendes és derűs vasárnapi istentisztelet. A létet egy egyetemes dimenzióba löki, ahol a parányi és eltévedt ember fázva húzza össze magát a mindenség tátongó ürességében. Bolygók horzsolják, csillagok égetik bőrét, fekete lyukakba zuhan a tudat, örvénylő galaxisok vonzásában válik cérnavékonnyá a bizonyosság. Az ilyen hit rabul ejt, szabadulni nem lehet tőle, s ha imába roskad, cikáznak benne az érzések, tapasztalások, a bűn és szentség tudata, az embert pedig valóban úgy rángatja ez az állapot, ahogy a vihar tépi a kötélre kiterített ruhát. Nem kellemes, ugye? De akkor mégis miért csinálják? Miért nem adja fel Pilinszky és Jeremiás? Miért nem felejti, engedi el magától? Mert nem tudja, mert hálóba került, kelepcébe esett, becsapták, s szabadulni nem lehet. Olyan, mint amikor felfednek neked egy titkot. Amint megtudod, lehet, hogy szívesen visszabújnál a tudatlanság puha bársonyába, de akármennyire próbálod, felejteni nem vagy már képes. Tudod, s a tudás, bármennyire fájdalmas, rabul ejt, nem ereszt. Ám pont, mint a megszerzett tudás, átformál, mássá változtat ez a hit is. Amikor titkot tudsz meg, lehull a szemedről a hályog, megértesz dolgokat, meglátsz összefüggéseket, s ami korábban véletlenszerűnek, érthetetlennek tűnt, hirtelen megtalálja a helyét. Aki tud, azt nem lehet átverni, mert már egyszer átverték, amikor megszerezte a tudást. Innentől már nincs visszaút, s hiába mutatnak neki szépen sminkelt képeket, immár nem veszi be azokat.
A titkok lelepleződése kegyetlen teher, ám mégis az ember inkább élne úgy, hogy tud, mint úgy, hogy nem tud. Biztos vagyok abban, hogy ha megkérdeznék minden embertől, hogy szeretné-e megérteni a világot, tudni, látni az összefüggéseket, érteni, azaz kitakarni a titkot, a nagytöbbség igennel válaszolna, még akkor is, ha tudata hátterében ott derengene egy figyelmeztetés, hogy ez a tudás nem biztos, hogy boldoggá is teszi majd. Valahogy úgy vagyunk egybedrótozva, hogy kíváncsiságunk legyőzi a félelmet, a biztos partok nyugalma kevésbé vonzó, mint a láthatáron túli kalandok szirénhangja. S így kelepcébe esünk. Átkozzuk magunkat a tudás birtoklásáért, de immár semmit se tehetünk.
Pilinszky és Jeremiás hite tudás, nem sejtelem. Nem racionálisan elfogadott, érvekre alapuló mérlegelés eredménye, nem az „inkább így gondolom, mert ez rokonszenvesebb”, hanem tudás: ez így van, és kész. Ösztönössé váló léttapasztalás, ami a neocortex szavakba, döntésekbe, racionális formákba öntött rendezettségéből, átköltözik az ősagy ösztönös zónájába. S innen, ebből az ösztönvilágból hozza elő képeit, viszonyulásait, örömeit és sirámait.
Manapság kevesen járnak a tudásszerzés, a titokleleplezés ezen az útján. Aki pedig ott jár, inkább hallgat vele, mert szépen berendezett világunkba, ebbe a gyönyörűen bebútorozott káprázatba nem illik bele ez a szimbólumokban, képekben, árnyakban megnyilvánuló valóság. Valahogy ez az egyre robusztusabbá váló polgárkörnyezet, ami minden életízűt próbál kilúgozni, nem engedi, visszatartja a hit tényleges megnyilvánulásait is. Ma úgy teszünk, mintha a mi kitalált szabályaink szerint működne a világ, ha meg valami nem illik ebbe a képbe, akkor azt megpróbáljuk száműzni a szemeink elől. Ilyen például a halál ténye. Megkérdőjelezhetetlen dolog, de mégis, úgy teszünk, mintha nem is lenne. Száműzzük a gyászt, elfátyolozzuk az elmúlást, s azt hazudjuk, hogy nincs is ott. Ugyanilyen az öregedés: kenjük a krémeket, nyessük a ráncokat, tömjük a vitamint, s hazudunk porcelánfogú mosollyal örök fiatalságot. Persze a titokkal okvetlenül találkoznunk kell egyszer, s amikor ránkront, akkor vagy kétségbeesetten menekülünk előle, vagy okoskodunk valami álszentet.
De az is lehet, hogy ez mindig így volt. Hogy maga az, amit civilizációnak nevezünk, törekvés arra, hogy száműzzük a titkot, s csak mostanra vált vastagabbá körülöttünk. Lehet, hogy ez az egész szépen kidolgozott, évezredeken keresztül érlelt, gondosan csiszolt társadalmi lét, rétegeivel, marketingjével, intézményeivel, egyházaival, rutinjaival, balhéival, nem egyéb, mint egy pompásan kidolgozott stratégia arra, hogy aludjunk szép csendesen, s ne foglalkozzunk a titokkal.
Ha mindez igaz, akkor választás elé kerül az ember: vagy elfogadja a köréje font káprázatot, a nemtudás meglehetősen bárgyú, de biztonságos és kényelmes létezését (születsz, tanulsz, kapcsolatokat szerzel, karriert építesz, elkeveredsz a nagy hálóban, megvénülsz, meghalsz), vagy felfeded a titkot, s tátongsz, mint a hálóba került hal. A választás legalább részben tudatos döntés. S ha egyszer ezen gondolkozol, azt is vedd figyelembe, hogy azért az ismert partok biztonságánál sokkal vonzóbb a horizonton túli tudás.
