Ha alaposan megfigyeljük a kereszténység logikáját, rájöhetünk arra, hogy ez a gondolatrendszer abból a felfogásból indul ki, hogy az ember által benépesített világ, azaz a társadalom alaposan el van rontva. Ennek a romlásnak az okát pedig nem az adott együttélési rendszerben kell keresni, hanem magában az emberben. Mindegy, hogy monarchiáról, despotizmusról, demokráciáról vagy bármilyen más formát nézünk, arra a következtetésre jutunk, hogy mindegyik megbukik. Ha akad valaki, aki a szabályokat át akarja verni (s mindig akad ilyen), akkor az az egyén át is fogja játszani a rendszert. A korrupció, az intézményesített szintre vitt csalás, a szemhunyás, a privilegizáltak kiemelése minden korban és kultúrában adott volt. A hiba tehát nem a rendszerekben keresendő, hanem az egyénben, az emberben. Gyorsan hozzáteszem, azért különbségek vannak a rendszerek között is. Egy kegyetlen diktatúra rosszabb egy felvilágosult demokráciánál, de a lényegen nem változtat: a felsorolt és tovább sorolható bajok mindig felütik a fejüket.
Az egyén tehát ütődött. Baj van vele, születésétől fogva – így a kereszténység, pontosabban az, amit Pál, az apostol dolgozott ki. Ezt az ütődöttséget, meglehetősen lustán, egyszerűen bűnnek, mégpedig egy eredendő, Ádámtól és Évától származó bűnnek nevezik el. Szerintem ez így felszínes és félrevezető. Szerintem a jelképes ősszülők nyakába varrni minden baj forrását könnyen cáfolható nézet. Sokkal elfogadhatóbb számomra, hogy az ütődöttség oka az öntudatban rejlik. Ha rendelkezünk öntudattal, rendelkezünk szabad akarattal. Ha pedig ezzel bírunk, akkor az egyben azt is jelenti, hogy a helyes és morális helyett választhatjuk a rosszat is. Ha pedig választhatjuk a rosszat is, akkor akad majd valaki, aki azt választja. Innentől pedig nem lesz megállás. Kitalálhatjuk a lehető legkoherensebb társadalmi rendszert, méltányos és igazságos elvekkel, alaposan kidolgozott törvényekkel, a végeredmény mindig ugyanaz lesz: igazságtalanság, gazdagok és szegények, ügyesek és szerencsétlenek, hatalmasok és alantasok örök dichotómiája.
Rendszeren belül nem feloldható a probléma. Ha pusztán magára hagyjuk az embert, akkor ő képtelen lesz meggátolni azt, hogy a szabad akarat fénykardját ne használja önző módon saját érdekeinek az érvényesítésére. Ez az alapszituáció, s ez az ókori Izrael tapasztalata is. Még a kiválasztott nép sem mentes ettől a hibától, hiszen pontosan erre mutat rá történelme, ami ezáltal mindig katasztrófába torkollik. És a bibliai Izráel példája egyetemesíthető és általánosítható. Mit tegyünk, mit tehetünk – kérdezhetjük, de amint írtam már, rendszeren belül a kérdést nem lehet megoldani, mert a baj a gyökérnél, az alapnál van. Akármit építünk egy hibás alapra, mindig ugyanazt az eredményt fogja produkálni, a szétesést.
A kilátástalan helyzetet – így a kereszténység – Jézus oldja fel, azáltal, hogy száműzi az emberek közül a kísértést. A kísértés az, ugyanis, ami az embert arra veszi rá, hogy a szabad akaratát rosszra használja. A kísértés pedig mindig valami hatalmi pozícióval kecsegteti az embert. Pénz, pozíció, presztízs – a kísértés három alap pé-je. Jézus kiiktatja ezeket az elemeket az emberek közül, nevetségessé teszi őket, porrá zúzza ezeknek a fontosságát. Rámutat arra, hogy azok, akik hatalmasoknak mutatják magukat, csupán meztelen kis csigák, akik hiába bújnak vagyonuk vagy tekintélyük maskarája mögé, lényegük mindig leleplezhető. Minden porhintés mögött csak egy félős és didergő, puha és nyirkos emberke áll.
Ez a felismerés szabaddá teszi az embert minden társadalmi konvenció, hagyomány, viselkedési szabály, rezsim és alkotmány befolyása alól. Pontosabban irrelevánssá teszi ezeket. Nem számít, mit számít – mondja Jézus. Nézd a gazdagot, mondja Jézus, hogy ragaszkodik, nyálas szájjal ahhoz a maréknyi kis pénzhez, amit szorongathat. De mit ér a pénze? Nézd a nagyot, hogy kapaszkodik trónusához, nehogy onnan lelökjék, de mit ér a széke? Mindez nem fontos. A keresztény (az igazi) mindezen teli szájjal röhög.
Elvéve játékszerét a hatalom mechanizmusának, az ember szabaddá válik. A szabadság, így, vegytisztán viszont olyan, mint az Everest csúcsa. Gyönyörű onnan szétnézni, de sokáig nem lehet ott létezni, mert nagyon hideg van, szédületes a magasság és kevés a levegő. Az ember oda csak felmászik körülnézni, de aztán iszkol vissza az alaptáborba, vagy még lejjebb, a falvak és városok megnyugtató biztonságába. E szabadság-csúcsról visszatérve a keresztény ember megváltozottá válik. Immár nem leli örömét a megszokott ütődöttségből származó játékokban, s helyettük másra vágyik. Tudja immár, hogy nem a rendszerben, hanem az emberben kell keresni a kiutat, s meg is találja gyorsan abban, hogy szabad akaratát mindig a leghelyesebb irányra próbálja összpontosítani. Tedd a helyest! – mondja immár. A helyes pedig egyetemes, azaz nekem is, meg neked is helyes. Ha csak nekem helyes, az önzés, s visszakerültünk a régi, ördögi körbe. Ha csak neked, akkor az meg téged fog belerángatni a hatalom örvénybe. Csak akkor jutunk ki, ha neked is, meg nekem is helyes, azaz olyan, ami az én és a te biztonságodat, jólétedet és boldogságodat egyaránt szolgálja.
Egyszer ezt is érdemes lenne megpróbálni…
