November elsején Kolozsváron is a halottakra emlékezünk. Nálunk istentisztelet is van, névszerint megemlékezünk az elmúlt évben elhunytakról, családtagjaikat elhívjuk a templomba, gyertyát gyújtunk. Szép pillanat, mindig megható, mindig emberi, sallangmentes és egyszerű. Egyike a kevés olyan alkalomnak, ami még hiteles, ebben a túlsminkelt világban. Valahogy a halál, a gyász, az emlékezés előhozza mindenkiből a legjobb énjét.
Idén nem én szolgáltam. Kollégám prédikált, s mint mindig ezeken a mély és igazi alkalmakon, úgy éreztem, szükségtelenek a szavak. Illetve nem pusztán a szavak, hanem a prédikációs szavak. A szépen csokorba gyűjtött, logikai szárítókötélre felfűzött gondolatok, az A-ból, B pontba jutás, a Biblia magyarázat. Valószínűleg ez is egy túltolt protestáns reflex, szómágia, ami sokszor bűvészkedéssé silányul. Nem a kollégám silánykodott, ő ügyes volt, de prédikálhat ilyenkor a legjobb szónok, a szónokok szónoka, akkor is csak szavakat kapunk, miközben nem ilyen mondatokra van szükségünk. Nagy szüneteket kellene tartani, mély, szakadékos csendeket, amelyeket csak néha, lágyan és diszkréten tőrnek meg a mondatok. Hagyni, hogy a csend félhomállyá váljon, az idő lassuljon, a tér táguljon, a bőr feloldódjon, s átszivárogjon rajta a lélek, ki a végtelenbe. S ebben az állapotban kigöngyölíteni magunkból halottainkat. Hagyni, hogy mellénk üljenek, s élvezni, amint megint valóságosan jelen vannak.
Így ültem én is a templomban, ebben a gondolaton túli éberalvásban, úsztam pasztellszínű gondolatokon, s azon merengtem, hogy mennyire áttetszővé válik minden, ami testi ebben az élet-halál küszöbén levő állapotban. Semmi sem tűnt fizikálisnak, s minden, ami saját halottaimból számomra elevenné vált, túlmutatott az anyagon. Talán ezért is van bajom a testi feltámadás gondolatával, sőt a személyes, az öntudattal rendelkező túlvilággal is. Nem hiszem, hogy a test, ami egyszer meghalt újraindulhat, s azt sem hiszem, hogy az öntudatom, én magam, Rácz Norbert levetem majd egyszer a testet, de megőrzöm öntudatomat. Hogy valami testetlen éntudatként lebegek, megszabadulva a gravitáció rabságából. Nekem ez így túl egyszerű, túl kartonízű. Mint amikor valaki nem gondolta eléggé végig a dolgot. De azt hiszem másnak is baja volt ezzel. Maga Pál, az apostol is küzd, kitalálva egy saját megfogalmazást, a lelkitestet. Őszintén megmondom, gőzöm nincs, hogy mi az, de Pál gondolatait követve, valami más, mint a testitest és a lelkilélek.
De most nem célom dogmatizálni. A helyzet komolysága megkívánja, hogy elengedjem az ilyen frivolitásokat – mondtam magamnak, s helyette bevillant egy másik gondolat. Milyen érdekes, a fizika ismeri az anyagmegmaradás törvényét. Azaz egy adott, zárt rendszerben az anyag mennyiség ugyanaz marad, nem változik. S hirtelen bevillant! Ha van anyagmegmaradás, akkor léteznie kell életmegmaradás törvényének is. Azaz az élet nem vész el, csak átalakul. Az, amit életként megéltünk: az alkotás valóban őszinte pillanatai, az igazság magával ragadó szenvedélye, a tudásszomj vizslaszelleme, az, amikor a gyermekem reggel mellém bújik az ágyba, a szeretet, amivel szeretem az őszt, a szerelem, amivel szeretem a feleségemet, a szeretet, amikor szinte feloldódok a mindenségben, de érzem, jó helyen vagyok, azaz az élet, a maga legigazibb pillanataiban, na, az nem vész el, még a halállal sem. Az megmarad, mint az anyag a zárt rendszerben. Átalakulva, igaz, de megmarad. S ez a túlvilág, ez a halált legyőző élet, ami nem múlhat el, mert köti ez a metafizikai, azaz fizikán túli törvény, az életmegmaradás szabálya. S ha ez igaz, akkor halál sincsen, csak átalakulás, de az is csak az állandóságnak a víztükre, fodra.
Aki élt, az nem hal meg, mert élete megmarad, mint az anyag a zárt rendszerben. Megváltozva, más formában, de állandóan. S ez, ezekben a gyászos napokban megnyugtató.
