Milyen gyenge adathordozó az anyag. Régi tárgyaink, csecsebecséink számunkra kedvesek, de az idegenek kezében csupán nevetséges és eldobandó dolgok. Egy-egy tárgy legtöbb esetben nem több egy generációs adathordozónál. Nekem fontos, de az utánam következőknek már nem az. Viselt ruháink, bútoraink, tárgyaink elveszítik halálunk után kezünk érintését, újra semlegessé vedlenek, s elfelejtik, hogy mi valaha érintettük is őket. Feledésük pedig átterjed az új emberekre is. A semleges tárgyak ritkán keltik fel mások érdeklődését, mintha sosem fogtuk volna őket, egykedvűekké válnak.
Sokkal jobban szolgálja megmaradásunkat életünknek az immateriális vetülete. Tetteink, viselkedésünk, alkotásaink hordozzák arcunkat, karakterünket, sőt adott esetben generációkra meghatározzák mások viselkedését. Lelkigondozói beszélgetéseim során mindig elcsodálkozom azon, hogy egy-egy családi vonás, valamelyik szép- vagy ükszülő tette hogyan gyűrűzik át egyik generációtól a másikhoz, s az örökölt jellemvonás csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha valaki segít ebben a lelki bozótharcban a krízisbe került emberen. Sokszor hallom, hogy valaki csodálkozva mondja el, amikor rászóltam a gyermekemre, mintha anyámat vagy apámat hallottam volna. Pedig – ugye – mennyire fogadkoztunk, hogy mi aztán biztos nem úgy fogunk rászólni a gyermekre… Családi kötelékeink, tetteink, viszonyulásunk az, ami megmarad belőlünk halálunk után.
Ennek a megmaradásnak a módja pedig az emlékezés. Az a képességünk, mely által immár nem élő személyeket idézünk magunk elé. Az emlékezés ugyanis sosem pusztán a múltra való gondolás, hanem minden esetben jelenbehívása az elteltnek. Amikor megemlékezünk egy elhunyt emberről, akkor lényegében életbe hívjuk, megidézzük, s amint elménkben felsejlik az arca, fülünkben halljuk a hangját, megelevenednek édes, vagy éppen rémes emlékek, a szóló, a cselekvő halott újra élő lesz. Az emlékezés elsősorban életre hívás tehát. S amikor megemlékezünk valakiről, életbe hívjuk, akkor sosem a dolgai jutnak eszünkbe. Lehet, hogy divatos ruháit látjuk, de rögtön arra gondolunk, hogy mennyire fontos volt x-nek, hogy szépen, elegánsan öltözzön. Szinte sosem az ember dolgai, ezek a feledékeny elemek sejlenek fel az emlékezés, a megidézés által, hanem mindig a tetteink. És ezek a tettek – mivel hatnak másokra, alakítják az életüket – létben tartják a holtakat is.
Sőt, életünk minden cselekedete megmarad, túléli testi valónkat, hiszen egy hajszálnyival átalakítja a világot. Ezért nem mindegy, hogy milyen életet élünk, hiszen cselekedeteink, viszonyulásunk hat a világ kezdetben pici, de idővel egyre terebélyesedő részére. Az egyén élete ilyen szempontból hasonló a pillangó effektusra: egy pillangószárnynyi emberi élet évtizedek múlva orkánná változhat. Ha ez a szárnycsapás jóról, igazságról, békéről, hitelességről, emberségről, kedvességről szól, akkor minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, a nyomában keletkező orkán is ebben a hangnemben születik majd. Ha ellenkezőleg, rossz dolgokat hagyunk, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha aztán terjed és bokrosodik a rossz.
Az ember tehát tovább él tetteiben, földi, anyagi létét túléli szellemi vetülete. A túlélés hordozója az emlékezés, illetve általában az utánunk jövők élete, amelyben elkeveredik a mi létezésünk lenyomata is. Amikor viszont a kérdést kiemeljük emberi dimenziójából, akkor egészen más ligában játszunk! Ha mi, feledékeny emberek, képesek vagyunk az emlékezésre, s általa mások életben hordozására, mennyivel inkább képes erre a tökéletes Isten. Hiszen benne minden emberi képesség megvan, s azon is túl, ám ezek a képességek mind isteni szinten állnak. Ha az ember képes az emlékezésre, az Isten is képes kell legyen rá, de nem emberi, hanem isteni formában, azaz tökéletesen. A tökéletes emlékezés pedig nem más, mint az egyén teljes megidézése, azaz teljes életrehívása. Az Isten tökéletes emlékezetében az ember teljességgel jelen van, azaz él. S mivel az Isten nemcsak tökéletes, hanem időfölötti, az ő emlékezetében élők is teljes és tökéletes időfölöttiségben élnek, azaz vallásos nyelvezetet használva, az örökkévalóságban. Nos, kedves olvasó, ez az az örökélet, halál utáni létezés, amiben én hiszek: az isteni tökéletes emlékezetben való teljes jelenlét, amelynek csupán eleme, de semmiképp sem végpontja a test elpusztulása, azaz a halál. Az csak egy epizód, olyan, mint a pubertás, elmúlik, mint a pattanás, s az élet? Az élet az megy tovább!
